Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Andrásfalvy Bertalan: A hagyományos ártéri haszonvételek összhangja
A kint-rekedt víz elpárolgott, és benne, a vele kint-rekedt, éppen a sekély vízben jó szaporodási feltételeket talált halak tömege pusztulhatott el. Az ember felismerve ezt, egyrészt gondoskodni próbált arról, hogy a víz ne csak szeszélyesen, hol itt, hol ott törje át az övzátony gátját és kizúdulva mosson magának új medret, hanem ő törte át ezt a víz-építette övzátony gátat, ott, hol a kitört vizet a legmesszebbre is elvezethette az ártérben, hogy ezáltal a halak szaporodására alkalmas sekély vízfelület minél kiterjedtebb lehessen. Ugyancsak nem csekély emberi munkával arról is gondoskodni kívánt az itt élő ember, hogy apadáskor a víz ne maradjon kint az ártér mélyedéseiben a benne felszaporodott kis halak tömegével, ezért kitisztította a vizet kivezető árkokat, hogy azon a víz maradéktalanul visszahúzódhasson a folyómederbe a halszaporulattal együtt. A mesterséges övzátony-átvágásokat és az azokhoz kapcsolódó, néha több száz méter hosszan is elmélyíttet vízvezető árkokat nevezte el a magyar nép fokoknak. A középkori oklevelek gyakran latinul is megnevezik ezeket: meatus, canalis, fossatum, gyakran hozzátéve magyarázatul: a nép nyelvén fok-nak nevezik. Például: „vulgo fok, non diufactum”.2 Középkori okleveleink és azokból kigyűjtött és részben csaknem napjainkig fennmaradt helyneveink tanulsága szerint ilyen, emberi munkával megteremtett fokgazdálkodás, haltenyésztés nemcsak nagyobb folyóink mellett terjedt el, hanem azoktól már távolabb eső részeken is megtalálható volt, például a Dunántúl egészében vagy az erdélyi Mezőségben is. Ortvay Tivadar középkori okleveleinket átnézve, több mint ezer halastó nevét találta meg. Herman Ottó, aki a magyarok ősfoglalkozását látta a halászatban és a mocsarak „pákász” életformájában, azt állította, hogy nem lehetett annyi halastó, amennyit Ortvay feltételezett, mert ezek a megjelölések nem halastavat, hanem csak halfogó helyeket jelenthettek. Nem tudta elképzelni azt, hogy emberi közreműködéssel alakult ki ez az „ártéri gazdálkodás”, éppen a haltáplálék, a legértékesebb emberi fehérje-táplálék biztosítására. Középkori források, melyek Magyarországgal foglalkoznak, például egy 1308-ban itt járt francia szerzetes leírásában azt olvassuk, hogy a világon a legtöbb és legjobb hal itt van, ennyi halat csak Norvégiában látott, de ott kenyér helyett is azt eszik, de Magyarországon kenyérből is van bőven. Mátyás király korában Európa-szerte elterjedt nézet volt, hogy Magyarországon egy folyó két rész vízből és egy rész halból áll.3 Az ártér sajátos, hagyományos további haszonvétele volt a jószág téli legelője. A telelésre ide hajtott marhák, lovak, juhok és sertések nemcsak az ártéri erdők és füzesek lombtakarmányát fogyasztották, hanem a nádasok fiatal hajtásait, a gyékény fagy- és dércsípte leveleit, a sást és más „savanyú” fűfélék leveleit. A marhákat nyár elején, még Szent János napja előtt, nemcsak az árvizek elől, hanem a májmétely fellegelésének veszélye miatt is, kihajtották az ártérből. Csak augusztus végén, vagy még csak azután, szeptemberben hajtották vissza azokat, amikor a jószág az ártérben termő, és a kártevők támadása miatt megromlott és lehullott gyümölcsöt felzabálta. (Ezzel is akadályozva a kártevők elszaporodását.) Az ártéri, rétes helyek téli legelőként való használata, nem csak a nagyobb folyók mentén volt általános. Erre utalnak egymástól távolabb lévő falvak helynév-párjai. Például: Mezőszilas falu ármentes szinten, a Sárvíztől Nyugatra, a Sárvíztől Keletre fekszik Rétszilas, Tolna megyében. 2 „Népiesen (magyarul) fok, melyet nem rég csináltak.” 3 ANDRÁSFALVY Bertalan 2007. 11-21. 89
