Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Andrásfalvy Bertalan: A hagyományos ártéri haszonvételek összhangja
A Mező- előtag ármentes szintet jelöl, a Sár és Rét előtag mezőgazdaságra, szántásvetésre alkalmatlan, de más közös használatú haszonvételre alkalmas, rétes, erdős, lige-tes, vizes területet. Például Ocsény és Mőcsény (valószínű Mező-Ocsényből) a Sárközben stb. Az ártér téli legeltetésében a jószágot az ártérből az elöntés szintje fölé nyúló ormokon, hátakon, néha mesterségesen is magasított és körülárkolt helyeken tartották, ahol a jószág számára szállásokat alakítottak ki. A szállások éjszakánként ganajozott földjét nyáron paprika, káposzta és más zöldségek termesztésére használták fel. A nedves, trágyás föld és levegő-tartalom, könnyű öntözési lehetőség magyarázza azt, hogy hazánk legfontosabb paprika, zöldség és káposztatermelő központjai (Kalocsa, Bogyiszló, Cece, Szeged környéke stb.) mind az ártérben találhatók. Ma már szinte elképzelhetetlen mennyiségű gyümölcs termett az erdőkben, ott is a legtöbb és legértékesebb az ártérben. Itt több napsütést és elég vizet kaptak a fák. Mind az ártér, mind az erdő mindig közös használatban volt, nem volt a területe felosztva, de ugyanakkor ma már nehezen megfogalmazható módon, ezt szabályozták. Több helyen, például Moldvában is, fennmaradt annak a hagyománya, hogy a gyümölcsfák oltását közterületen, a fás legelőben néhány, ehhez értő és e munkában nagy örömet találó, önzetlen ember végezte el, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, legfeljebb azért, hogy ezzel fennmaradt a neve, megemlékeztek róla. (Ilyen adatot jegyeztem fel albániai tanulmányutam során is 1959-ben.) Nem tartom erőltetettnek azt, hogy ebben a legősibb etika szinte napjainkig élő emlékét lássam. Erről szól Mécs László egyik kötetének is címet adó verse: „ A vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” Arra is találtam adatot, hogy ez a gyakorlat éppen Moldvában ott is fennmaradt, ahol a fás réteket, kaszálókat már szétosztották, így az önkéntes oltó, a vad alanyt már „magánterületen” oltotta be. A Sárközben pedig arra is találtam levéltári, írásos adatot, hogy valaki, a közterületen álló, de a maga oltotta fáját pénzért eladta. Az 1729-ben Decsen keltezett eladási nyilatkozat hangsúlyozza, hogy „sem apámról sem egyéb nemzetségemről maradt”, hanem a maga kezével oltogatott fákat ad el, ezért joga van az eladásukhoz.4 Nehéz ma már felkutatni, megfogalmazni és megismertetni a régi, paraszti, közösségi erdőhasználat jogi, és természettudományos botanikai és anyagismeretianyagát. Mindenképpen fa-összetételében is szabályozott, sokoldalúan kihasználható erdő kialakítása volt a cél, ahol egyensúlyban voltak a makk- és gyümölcstermő fák, a 2-3 évenként lombtakarmánynak és lombszénának rendszeresen csonkolt törzsek, különféle bokrok és fafelületek. Ezt az ideális egyensúlyt, melyet ma az angol-park képe közelíthet meg legjobban, csak rendszeres emberi munkával lehetett fenntartani. Carl Linné, a híres botanikus, a növényrendszertan egyik megalkotója, csodálattal szemlélte ezt a skandináv nyelveken änge-nak, németül Laubanger-nek nevezett formációt Gotland szigetén a XVIII. század végén.5 Ekkor már Európa többi részén a faluközösségektől a foldesurak elvették a sokoldalú erdőhasználat jogát, mert nagytömegű fára, vagy igen sok fa felhasználásával készült, igen drágán eladható hamuzsírra volt szükségük. (Valamilyen célra elkülönített és védett erdőrészletnek 4 ANDRÁSFALVY Bertalan 2007. 240. 5 TRIER, Jóst 1963.23-26. 90
