Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)

Andrásfalvy Bertalan: A hagyományos ártéri haszonvételek összhangja

Röviden: meglepő, altruistának nevezhető módon gondoskodtak a rászorulókról, a kicsikről, betegekről, öregekről, a nap folyamán megszerzett életszükségletű javaikat örömmel megosztották azokkal, akiknek ez valamiképpen aznap nem sikerült. Elutasítottak minden erőszakot, versengést, gyilkosságot, lopást, hatalmaskodást, tartós párházasságban éltek és elítélték a nemi szabadosságot, erőszakot. A több családból álló, mintegy 30-40 főből is álló csoportot, hordát az vezette, aki a legönfeláldozóbb módon szolgálta a közösséget. Egy, láthatatlan teremtő Istenben hittek, akihez haláluk után mindnyájan megtértek. R Wilhelm Schmidt ezt a rendkívüli hasonlóságot e különböző néptöredékek között egy egységes, személyes isteni őskinyilatkoztatás feltételezésével magyarázta, aminek igazságát a katolikus egyházi vezetés is nehezen fogadta el, mert lényegében szemben állt még ma is sokat emlegetett felfogással, hogy az ősember animista, totemista, természet-imádó, sokistenhívő volt és a monoteizmus, az egyisten-imádás, a történelem során jelent meg: a judaizmus, a kereszténység és mohamedánizmus során.1

Én megalapozottnak tartom annak a feltételezését, hogy az „ősember”, több száz nemzedék után alaposan kiismerte az őt körülvevő természeti környezetet, annak számára hasznosabb és károsabb folyamataival, és már nagyon régen megpróbálta ezeket a folyamatokat befolyásolni a maga tevékenységével: a káros, számára haszontalan vagy veszélyes folyamatok gyengítésével és a számára hasznosak elősegítésével. Ennek legszebben megragadható és megismerhető példáját látom én az ártéri gazdálkodásban, melyet teljes egészében már nem, de nagyon sok vonásában mégis éppen a magyar népélet kutatása során megismerhettünk.

Az ártéri gazdálkodás lényege : a Földön több helyen is található olyan, magasabb hegyekkel is körülvett medence, síkság, melyek az év egy részében csapadákhiányból következően szárazságtól szenvednek. Éppen azért, mert a körülöttük lévő hegyek éppen „megcsapolják” a távolabbról érkező, nedves légáramlatok felhőit, melyek így a hegyekre ontják a vizet. A medencék síkságai így kevés esőfelhő árnyékát és csapadékát kapják, azok cserébe szárazsággal járó sok napfényt kapnak. A sok napfény feltétlenül javítja a medence, a síkság növényeinek és gyümölcseinek béltartalmát, de csökkenti, időnként részben meg is semmisítheti szárazságával azt. A Kárpátok és Alpok övezte Duna-medence ilyen. Kevés csapadéka alapján szinte alkalmatlan a mezőgazdasági termelésre, hiszen 600 mm-es évi csapadékmennyiséget sem éri meg sok esztendőben. De a Kárpát-medence körüli hegyvidéken lehullott téli hó és az év nagy részében lehullott csapadék rendszeresen, ha eltérő mértékben is, lefolyt a síkra és az ott az égből hiányzó vizet elárasztással pótolta. Az ember megismerve, megtapasztalva ezt a rendszeresen megismétlődő folyamatot, megpróbálta ennek előnyeit biztosítani és káros hatását, következményeit csökkenteni vagy elhárítani. A síkra lesiető folyók a hegyekből lemosott hordalékukkal a folyás mentén övzátonyokat építenek, mintegy természetes gátat, melyben áradáskor felduzzadva, szeszélyesen, hol itt, hol ott, áttörik ezt a gátat, és a víz kiárad a síkság alacsonyabb részeire. Apadáskor viszont, éppen ezek az övzátonyok épen maradt részei meg is akadályozhatták a víz visszaáramlását a folyómederbe, és ebben az esetben a kint-maradt víz kiölte azokat a szárazföldi növényeket, elsősorban a fákat, melyek a hosszabb elárasztást nem bírták már.

1 SCHMIDT, P. Wilhelm 1912.

88