Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Bárth János: Halászok az úriszék előtt
hallgattak a halászbérlők panaszaira, követeléseire, és úriszék elé állították az illegális halászattal vádolt jobbágyokat. Az 1828. évi tanúval latások alapján kirajzolódnak azok a Kalocsa környéki vizek és vizes helyek, ahol a jobbágyok Mária Terézia úrbérrendezése után, a XIX. század első felében is gyakorolhatták a szabad halászatot, amíg a halászbérlők kétségbe nem vonták az erre vonatkozó szokásjogi alapú jogukat. Ezek a vizek és vizes helyek két csoportba sorolhatók: 1. „Nem hivatalos”, a földesúr által „értéktelennek” tartott halászható kisvizek, korabeli szóval: „posványok” a falvak közelében. A nép szerint ezekre a vizekre nem terjedt ki a halászati bérlők pénzen vett halászati joga. A bérlők viszont igyekeztek ezekre a vizekre is rátenni a kezüket. Néhány példa az efféle vizekre:-Amikor a bogyiszlai határban a Kasztó közelében nagy vitatkozás zajlott a vejszet tartó Liszkai János és a halászbérlőt képviselő Szekeres Sándor között, az odaérkező Tóbi János bogyiszlai esküdt magabiztosan mondta Szekeres Sándornak: „Ne lármázzon, mert a Kasztó úgy sincs a contractusba téve a halászvizek közé.”- Póta János bogyiszlai jobbágy a Karászi fokra, mutatva mondta a halászbérlő képviselőjének: „Erre ne nézz, ide gondod ne legyen, amoda van a te tavad.”- Tóth István bogyiszlai fertályos gazdát azzal vádolták, hogy „a marha járáson a Hagyó paléján, füzes erdőben csuhézni találta” a halászbérlő képviselője. A megvádolt jobbágy elismerte, hogy a megnevezett helyen halat fogott, de kijelentette: „Ott mindig szabad volt halászni.”- Fekete András dusnoki lakos nem tagadta, hogy egyszer elment halat fogni a Szenákosi fokra, de öntudatosan közölte vallatóival: „Senki sem hirdette ki, hogy [ott] nem szabad halászni.”- A dunaszentbenedekiek a falut övező „posványokról”, kis vizecskékről szólva nagy öntudattal és némi fenyegető éllel jelentették ki: ,JJekik a Jézus Krisztus sem parancsolhat a vizekben!”- 1827. október 25-én Úszód falu Szentbenedek felé eső határában, a Lúdlegelő táján fekvő Lapos tó ban 40 uszódi lakos halászott egyszerre tapogatóval. A halászbérlő tómestere szinte kérlelte őket, hogy tulajdonképpen nem bánja, ha halásznak, de menjenek tapogatóikkal a tó szélére, hogy a bérlő halászai hálójukkal dolgozhassanak a tó közepén. A 40 uszódi lakos ellenszegült a felszólításnak és a háló összevágásával fenyegetőzött. Az eset kiváló jele annak a jogszokásnak, hogy az uszódi jobbágyok évszázadokon át szabadon halászhattak a falujukhoz közel fekvő Lapos tó ban. 2. Olyan területek, amelyek az árvíz hatására váltak a kiáradt víz visszavonulása idejére halászható vízfelületekké, (például legelő- és kaszálórészletek, mélyebb kocsiutak stb.). Ezeknek a vizes területeknek a jelentőségét növelte, hogy az árvíz fölöttébb gyakori természeti jelenségnek számított a Duna tájon a XVIII-XIX. században. Néhány példa az árvízi halfogásra:- Rakiás Kiss József dusnoki lakos, akit „marhája után járván” a Duhanistya nevű területen fogtak el a halászbérlő emberei, azt vallotta: „El fogyván a ’ kenyere, [...] talált egy csuhét, és a’kotsi úton, nagy víz lévén [...] fogott egy-két keszeget.” 28
