Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Paládi-Kovács Attila: Fahajó, ladik, dereglye a Dunatájon
Egyszerre 11-15 öl fát tudtak hajóra rakva átvinni a Dunán. Egy nagy ladikon csak 3-4 öl fát tudtak szállítani egy-egy alkalommal. (3. kép) Ladikon szénát is hordtak haza a szigetekből. 10-emberes ladikon kb. 4-5 q szénát lehetett szállítani. Három ember kellett hozzá, kettő a ladik orránál ülve evedzett, egy ember a ladik faránál kormányozta a jármüvet. „Nagy ladikra egy kocsi szénát szoktak felrakni. Két dorongot (keresztfa) keresztülfektettek a ladikon, hogy mindkét végük túlérjen a peremén, a habdeszkán. Ezután egy-egy vendégoldalt fektettek a ladikkal párhuzamosan a keresztfák kiálló végeire, de a peremen kívül. Aztán elkezdték a rakodást. Közben a jármű orrában és farában levő pad előtt helyet hagytak az evezősök és a kormányos részére. Utóbbi hátul ült, a ladik farában, elöl két ember evezett lapickával (evező). A vendégoldalra ugyanúgy rakodtak, mintha szekeret raknának. A sarkokon fűk két hajtottak, aztán vőgyelték a rakományt. Általában három sor fület raktak. Végül a vendégoldal végeire erősített kötéllel és nyomórúddal az egész leszorították. A szigetről petrencefán hordták ki a szénát a partra, esetenként ökörrel-lóval húzatták oda a petrencét, kalangyát, a partról pedig villával adogatták a ladikra.”15 [Három fiiinéi többet nem hajtottak, magasabbra nem rakodtak, mert azzal a borulást kockáztatták volna.] A széna, a kévés gabona, a káposzta, a tűzifa vizi szállítása a Mátyusföldön, a Vág folyó által kettészelt határral rendelkező települések életében is mindennapos jelenség volt. Szénát, kévés gabonát, rozsét, tűzifát, káposztát a XX. század közepéig rendszeresen szállítottak ladikon és hajón. Vága lakosai 1942-ig, a komp felállításáig ladikon szállították haza a túlparti rétek szénáját. Egy kis kocsira való rakományt tudtak egyszerre átvinni. Ladikjuk 450-500 cm hosszú volt, hátsó végénél (a pad) 150 cm széles. Két emberrel folyt a rakodás és az átkelés. „Néha úgy megrakták a csónakot, hogy a lábuk számára nem maradt benne hely. Ilyenkor a pádon álltak és nem eveztek, hanem csáklyáztak. A csáklya egy kb. 4 m hosszú rúd volt, fenyőből, akácból, melynek a vízben járó végére egy köpűs felerősítésű vasnyelv került. A rozsét kévékhez hasonló csomókba kötötték vessző gúzzsal, minden csomóba két nyalábot tettek.” Állítólag a szénát is hasonló módon veretelték és kötötték be, csomózták a ladikos szállításhoz. Keresztfát, vendégoldalt nem tettek, viszont a kötegeket úgy fektették keresztbe a ladikon, hogy majdnem felerészben a falán túl, a víz fölé érjenek. így két sorban rakodhattak, a csónak mindkét oldalára került egy-egy sor szénaköteget, és a kévék befelé eső felét a ladik hosszával párhuzamosan rakott „vőgyelő” csomókkal szorították le. Összesen négy sor magasan rakták meg a ladikot. Addig terhelték, amíg a ladik oldalából egy tenyérnyi kilátszott a vízből. A szénát lekötötték, a vesszőt, rozsét le sem kötötték, úgy szállították át a Vágón.16 Negyeden és több mátyusföldi településen a határnak a Vág túlpartján épült akók körüli részén halmozták fel a takarmányt, ott teleltették az állatokat.17 A komp rendszeresítése előtt a negyediek cserés ladikon és hajón vitték át a szénát a folyón. A községben 1904-1906 tájékán 74 hajó volt paraszti tulajdonban. Nagyobb gazdák maguk, a kisebbek pedig közösen tartottak hajókat. Rendszerint négyen társultak. 15 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1979. 366. MTA Néprajzi Intézet Adattára, lsz. 567. 16 Aszerző helyszíni feljegyzése 1972-ben. MTANéprajzi Intézet Adattára, lsz. 563.; PALÁDI-KOVÁCS Attila 1979.368. 17 Vágfarkasd, Szimő, Kamocsa is hasonló megoldást követett. Lásd HOFER Tamás 1960. 335-340. 146
