Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Paládi-Kovács Attila: Fahajó, ladik, dereglye a Dunatájon
A negyediek fahajókon szállították a káposztát Pestre, Vácra, Esztergomba, de a gútaiak, keszegfalviak szénát is vittek a távoli piacokra. A vágsellyei, negyedi, vágfarkasdi parasztok déréglé ken szállították a káposztát, a gútaiak, keszegfalviak pedig a szénát. Egyetlen nagy szénás déréglé be 50-60 q szénát raktak be és vittek Komárom, Esztergom, Vác és Pest piacaira. Visszafelé üresen vontatták árral szemben a hajóikat. A gőzhajók korában már azok végeztek bérvontatást a számukra, nem a lovas fogatok, mint annak előtte.18 A rábaközi, hanyi ember sem sokra ment volna száraz lábbal, mivel vizek állták el az útját bárhova igyekezett. Életének jelentős részét ladikján töltötte. Azon járt halászni, nádat és kákát vágni, sokszor a lápszigetekről is csónakkal hordta haza a szénáját. A XIX-XX. század fordulóján még a Rábcán szállították a hanyi (hansági) Eger puha égerfáit tüzelőnek Győrbe. A Rábcán bonyolították le a Rábaközben termett cukorrépa szállítását a mosonszentmiklósi cukorgyárba. Ennek a vízi útnak fontos szerepe volt a Rábaköz életében a XIX. század elején, minthogy az uradalmak is a Rábcán bonyolították le Győr felé irányuló forgalmuk nagy részét. A teherszállító dereglyéket a parton haladó férfiak vontatták. A hajózás jogáért, a hajóvontatási engedélyért a „bősárkányi hajóstársaság” 1814-ben 225 forint éves díjat fizetett Esterházy hercegnek, a földesúmak. A gyalogvontatók száma rendesen 6-8 fő volt, rossz időben, nagy rakomány esetén ez a szám megduplázódott.19 Visszatérve a Duna tolna-baranyai szakaszára, azt találjuk, hogy a csónak sok településen a lakosok nélkülözhetetlen eszköze volt. Andrásfalvy Bertalan írja, hogy Gerjen, Bogyiszló, Ocsény, Decs, Pilis, Alsónyék népe magas vízállás esetén csak csónakon juthatott ki szigetszerű falujából. Báta, Szekcső, Mohács határának nagy része szintén csupán vízi járművön volt megközelíthető, Ezekben a helységekben a XIX. század végén „szinte minden családnak volt csónakja.” Gerjenről és Bogyiszlóról jegyzi meg, hogy „halottad is csónakon vitte ki a temetőbe”. Nagy árvíz idején, Bogyiszlón a falun belül, egyik háztól a másikig, csak csónakon járhattak.20 A már említett kisalföldi gyakorlathoz hasonlóan Bátán és környékén is ladikon szállították ki a szénát a szigetekből, sőt a Nagy-Dunán túlról is. Nagy molnár ladikot, malom ladikot használtak erre a célra, de nem egyesével, hanem kettőt kötöttek össze. Ennek az volt az előnye, hogy a megrakott csónak kevésbé billegett a hullámzás és a szél következtében és nem borult fel. Az oldalukkal egymás mellett elhelyezett ladikokon elöl és hátul is egy-egy csatiásnak nevezett rudat fektettek át, az orrukat pedig lánccal összekötözték.21 A kereszt-rudak végeire egy-egy vendégoldalt fektettek és az előbb már leírt módon rakodtak. Egy kocsi szénát raktak fel egyszerre a két ladikra. Két ember dolgozott együtt, egyikük a tatnál levő kormány evezővel irányította a járművet, a másik pedig elöl, ún. gúzsevezővel evezett. Hasonló módon szállítottak szénát ladikon Dunaszekcső gazdálkodói is. Ezek a falvak az 1950-es évekig még Bajára, a piacra is vittek szénát csónakon. Kisapostag, Baracs környékén ugyancsak 18 A szerző helyszíni feljegyzése 1972-ben. MTA Néprajzi Intézet Adattára, lsz. 571., 572. ; PALÁDIKOVÁCS Attila 1979. 368-369. 19 TIMAFFY László 1991. 91-93. 20 ANDRÁSFALVY Bertalan 1975. 223. A ladik készítésének munkamenetéhez: KUCZY Károly 1976. 38-49. 21 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1979. 366., 368.; Idézi: GRÁFIK Imre 2001.984. 147
