Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)

Szilágyi Miklós: Solymos Ede életművének tudománytörténeti jelentősége a halászat történeti és néprajzi kutatásában

A megfigyelhető és az idős generációhoz tartozó halászok eleven emlékezete alapján rekonstruálható: a közeli múltban jellemző volt eszközöket és halfogási módokat, mint a jelen és az emlékezettel bizton belátható XX. század működő képes, azaz: kiegészítő élelem-előállításra és árutermelésre alkalmas halászati technikáját írta le - már pályája kezdetén, s azóta is folyamatosan. Látványosan szakított tehát az „ősfoglalkozások” eszközkészletének azzal a Hermantól megörökölt kezelési módjával, miszerint a „néprajz a jelenkor régészete” - vagyis: az etnográfus olyan eszközökre, eszközrészekre találhat rá, ezeket kell tehát keresnie a mindennapokban, melyek olyanok, mint az „ősidőkben” voltak. Lényegileg olyannak kell lennie a néprajzos „keresésének”, mint a régészének, akinek azonban le kell fejtenie a sok-évszázados földréteget, az etnográfusnak viszont elegendő, ha rámutat: mely leletek feleltethetők meg „egy-azegyben” az „ősidőkben” is használatos halászati eszközöknek.

Amit persze Solymos a XX. században „működő képes”, azaz a kapitalizmuskori halászati bérlők, illetve a szocializmus kori szövetkezeti halászok (alkalmasint az orvhalászok!) által eredményesen működtetett halászati technikaként mutatott be, korántsem volt független (elméleti értelemben legalábbis) az „ősidőkben gyökerező” halász-hagyománytól. Az ő hagyomány-felfogása mégis lényegileg más volt, mint a Hermantól megörökölt! A halász-hagyomány „ősisége” ugyanis, ami Solymos adatgyűjtési módszerének a vezérlő gondolat volt, bár teoretikus igénnyel ezt nem fejtette ki, annyit jelentett, hogy már az őskor embere is ismerte - azaz: felfedezte, s valamilyen felettébb egyszerű eszköz segítségével „tárgyiasította” is - a halfogásnak minden (vagy szinte minden?) alapelvét. Tehát: a hal kézzel való megragadását, leütését, leszúrását-felnyársalását, egy éles-hegyes tárgyon (fapecken, tövises ágon) felkínált, s ezért a falánk ragadozó hal számára „életveszélyes” csalétekkel való megtévesztést, a hal elúszását annak lebontása révén való megakadályozását, majd a zsákmány kézzel megragadását-kiemelését, a vízben valahonnan valahová, tehát célirányosan úszó halak útjának elrekesztését és valamilyen fogóeszközbe/zárt térbe kényszerítését, a vízben vontatott kerítés szerű fonadékkal a felfedezett vagy csupán gyanított kisebb-nagyobb hal-tömeg partra kényszerítését.

Mindeme halfogási alapelvek a szerszám-készítésre egyébként is felhasznált anyagok és technikák történeti változásainak, valamint a halászattal foglalkozó egyének/csoportok technikai felkészültségének függvényében koronként kisebbnagyobb mértékben folyamatosan módosultak: részben vagy egészében másként és másként tárgyiasultak. Ám meg is maradhattak használhatónak - azaz: továbbra is működő képesnek - olyan eszköz-változatok, amelyek már a megelőző korokban „ugyanolyanná” formálódtak. Ezért lehetett egyidejűleg jellemző a halászattal professzionista módon foglalkozó más-más társadalmi helyzetű egyének és csoportok körében még a XIX-XX. századi etnográfusi tapasztalatok szerint is - csupán néhány példát említve - a fából faragott és a vasból kovácsolt szigony, a felcsalizott tüskés faág és a gyári készítmény acélhorog, a vesszőből font, alul-felül nyitott borító kosár és a vas-rámára felszerelt hálótapogató, a vontatható vagy a rekeszték szerepet betöltő vesszőfonadék és az ugyanilyen szerepű kenderfonalból (utóbb műanyag szálból kötött) háló-fal.

9