Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Szilágyi Miklós: Solymos Ede életművének tudománytörténeti jelentősége a halászat történeti és néprajzi kutatásában
Azaz: Solymos Edének a halászati technika alapos megismerését célzó gyűjtései során érvényesülő „halászhagyomány”-felfogása szerint már az őskorban is jellemző volt halfogási alapelvek nemcsak a több-ezer éve „ugyanígy” tárgyiasított, s azóta lényegileg változatlan halfogó eszközökben fedezhetőek fel, hanem azokban is, amelyeket a XX. század embere hozott létre a civilizáció „hulladékai”, „melléktermékei” felhasználásával. Ezért van - a halászat kutatástörténete és a néprajzi tudománytörténet szempontjából - hangsúlyos kiemelésre érdemes jelentősége annak a körülménynek, hogy Solymos általában meg is nevezte azokat az „újító” halászokat, azokat, akik ott és akkor valamilyen „újnak” minősülő halászeszközt kifundáltak, s közvetlen környezetük ezért „feltalálónak”, „újítónak” tekintette őket. Tudatosítanunk kell persze: csak olyan értelemben lehettek „újítók” ezek a XIX-XX. századi halászok, hogy benne éltek az évezredes halász-hagyományban, zsigereikben hordozták azt, s a hagyomány jelentette iránymutatásnak engedelmeskedve invenciózusan hoztak létre, ha a civilizáció melléktermékeiből, hulladékaiból, hát abból, egy-egy új, ám hagyomány-követő - ebben az értelemben mégiscsak „hagyományos”! - eszköz-változatot. Ha így értelmezzük az évezredes halászhagyományt, az etnográfia sokkalta általánosabb jelentésű hagyomány-fogalmát sem tekinthetjük a múltba merevedéssel, a „régihez” görcsösen ragaszkodással azonos értelműnek! Hiszen a hagyománynak - némi leegyszerűsítéssel - a jól beválthoz való ragaszkodásnak és a változékonyság képességének, az újító készségnek a kötelező egyensúlyát kell jelentenie! Az eddigiekben - mint Solymos halászati kutatásainak fő jellemzőjéről - a halászati technika egészének és az egyes halfogó eszközöknek „kor-specifikus”, mégis az évezredes hagyományban gyökerező voltáról szólottám. A hagyományfelfogásával kapcsolatos elismerésem azonban csak az esetben lesz teljes, ha a mindenkori halászati technika társadalmi meghatározottságával kapcsolatos kutatási eredményeinek értékét-jelentőségét külön is hangsúlyozom. E vonatkozásban elsősorban a halászcéheknek az archivális forrásokra alapozott történeti és a feltűnően elevenen élő céhes „maradványok” hiteles dokumentálásának recens módszere külön is kiemelésre érdemes jelentőségű. Mely módszer és konkrét eredmény, Herman kategorikus kijelentésével szemben, annak is cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy a halászcéhek korántsem voltak „mindenestől” német szervezetek: jelentős létszámú magyar halászcéh-tagság is betagolódott még a jellemzően német lakosságú városok céheibe is. És amit még külön is hangsúlyoznom kell: bár halászati kutatásaink Herman kezdeményezése óta evidenciaként kezelik a „kisszerszámos halászat” és a „nagyhalászat” (azaz: a csak akcióközösségben végezhető, döntően kerítőhálós halászat) fogalmi megkülönböztetését, csak Solymos halászattörténeti kutatásai tették egyértelművé, hogy - a használók oldaláról - milyen, a hagyomány kijelölte módozatai voltak/lehettek a sokféle kisszerszám „kötelező” vagy „lehetséges” társításának: „halászati kisüzemmé” szervezésének. Solymos keresett ugyanis valószínűsítő választ arra, hogy miképpen értelmezendő, ha a feudalizmuskori források szerint a céhes (azaz a „tanult”) halászok nemcsak a legmagasabb szintű szaktudást feltételező folyami vizahalászatnak voltak mesterei, 10
