Biczók Sándor: Katonaidőm emlékei 1944-1947 - Bajai dolgozatok 19. (Baja, 2015)
Hadifogságban, 1944. december 26 - 1947. július 20.
módjuk a marásra kész vadaknak, hogy a benne alvóhoz hozzáférjenek. Aztán új nyár jött új bolhákkal, majd új ősz és tél új poloskákkal, és így váltakozott, míg ott nem hagytuk a tábort. Rémisztőbb ellenségünk is akadt, a ruhatetű, a halálos betegséget terjesztő, a flekktífuszt hordozó vérszívó. Állandóan vizsgálgattuk magunkat, hogy nem örököltünk-e valahol ezekből a vadakból. Alamuszi jószág, megbújik a ruha hajtásaiban, onnan mászik elő, ha a gazda pihenőre tért. Egy érdekes élményem, amikor a németek orvosa jött, hogy mutat nekem valami különöset. Már napok óta járóképtelen, alig élő németet vittek elé. Azonnal a fürdőbe vitette, és itt mutatta a felfedezését. A már mindenről lemondott, letargikus német már nem tudni mióta nem tisztálkodott, csak csöpögő és lógó orral ténfergett, amíg az ereje bírta. A csupa csont emberről levette az inget, és itt volt a megcsodálni való. Az ingből a tetűk tömege miatt nem látszott semmi! Egy kupacba ledobták a padlóra, és a tetűk mozogtak, vitték az inget! Azonnal elégették. Aztán következett a többi feladat: a szomszédok és a környezet megtisztítása. Sajnos, az erősen lehangolt németekre ezen a téren nagyon kellett vigyázni a többiek és a tábor érdekében. Szerencsére tífuszos betegünk nem lett. Riadó! Azt hiszem, az utolsó zongorajavításból bejövei történt az egyik nagy riadalom. Géppisztolysorozat ropogása és hangos davajozás zavarta meg a tábor nyugalmát. A kapuhoz futva a szögesdrót kerítésről szedtek le egy őrületbe borult öreg magyart. Elismerés a toronyőröknek, hogy csak a földre és csak a közelébe lövöldöztek, s hagyták, hogy a kerítésről leszedjem a kisöreget. Egyszerűen nem volt magánál. Nem tudja, hogy mit csinált, és azt sem, hogy hol van. Nem tud megszólalni. A munkahelyemre támogatom, nem ért semmit. Leszedem a polcomról a mahorkás dobozomat, és ráveszem, hogy sodorjon magának belőle egy szívnivalót. Meggyújtom, szívogatja, lassan tisztul a szeme, majd az értelme. Kiderül, hogy az őrületbe hajtotta a kilátástalan helyzet, a bizonytalanság, a hazai hírek hiánya, a munka monotonitása, és ami mostani állapotát kiváltotta, a nikotinéhség. Lassan megnyugodott, hogy kicsit kibeszélhette magát, és megegyeztünk, ha újra a dohány hiányzik, jelentkezzen nálam, ha nem vagyok itt, a dobozomat megtalálja, csak vegyen belőle. Ahányszor találkoztunk, összekacsintottunk, hogy még van nálam szívnivaló. Ez az eset különösen megragadt bennem, nem csak azért, mert én szedtem le a drótról. Azért is, mert hazaérkezésünk után 71
