Biczók Sándor: Katonaidőm emlékei 1944-1947 - Bajai dolgozatok 19. (Baja, 2015)

Hadifogságban, 1944. december 26 - 1947. július 20.

kaptam egy levelezőlapot, melyben igen nagy, gyakorlatlan betűkkel a felesége azt írja: „Isten áldja meg, amiért hazahozta az uramat!” Cím sehol, csak a név.

Nem ez volt az első ilyen eset. Jóformán negyedévenként akadt, akit menteni kellett. Volt, aki a kerítés alatt csupasz kézzel kaparta a földet, hogy kijusson a szabadba. Persze hogy össze kellett szedni. Borzasztó, hogy az oroszok nem tudták - vagy nem akarták - megérteni. Nem elég az állapota, szökési kísérlet miatt fogság járt a tábor börtönbunkerében. Persze hogy innen kellett őket mindig valami fondorlattal kimenteni.

Az emberek panasza mindig a monotonitás, a céltalan és véget nem érő robot. Naponta kétszer ki-, majd bevonulás, hétfőn, aztán kedden, aztán... mindennap. Esik az eső - kivonulás. Zuhog a hó - kivonulás. Süvít a szél, sajognak a kéz, a láb ujjai a hidegtől - kivonulás. Ünnep nincs, csak kivonulás. Levelet nem írhatunk, nem kapunk - csak kivonulás. Mikor megyünk haza? - Szkoro (nemsokára), mondják az oroszok - és kivonulás. Nincs teljesítmény? Naplopó fasiszták vagyunk - irány a kivonulás! És így mindennap, minden héten, minden hónapban, a következő évben, és még ki tudja, hány évig? Közben ki gondoskodik otthon a családról, ki vet, ki arat? ... Sóhajok. Ha tudnám legalább, hogy nem szenvednek az otthoniak... Ebbe bele kell bolondulni, és neki a szögesdrótnak a tehetetlenség miatt. Ezt megérteni nem, csak átélni lehetett, ha volt hozzá elég lelkierő.

Magamról tudom, milyen lelkierő kellett hozzá. Tudni, hogy mindenáron haza akarok jutni, és ezért meg akarom tartani testi-lelki erőmet. Tudni azt, hogy otthon várnak, és szükség van rám. Ezt a gondolatot öntögettem a reményvesztettek leikébe, tudatába, és ezért ki kell tartani, még ha jeges eső helyett kisbalták esnének is!

Érdekes volt megfigyelni, hogy az Istenben hívő emberek könnyebben viselték a helyzetüket. Még további segítséget jelentett, ha otthon betartották a pénteki böjtöket. Megtanultak lemondani arról, ami van, és most kibírni azt, ami nincs. Ez a pénteki lemondás, a böjti megszokás adta a továbbiakban a lehetőséget, hogy a dobozomban mindig volt - sőt megvolt - a vételezett mahorka az éppen rászorulók részére. ( Leírtam, de ne tűnjön dicsekvésnek, mert az osztogatást nem érdemszerzésnek szántam.) Ez volt az oka annak is, hogy zsörtölődés nélkül tudomásul vettem, hogy csalán a reggeli, az ebéd meg a vacsora is. Itt hihetetlen önuralomra volt szükség, és ebben kellett az embereinket is megtartani. Sikerült? Tény, hogy az 1946-ban még velünk volt valamennyi emberünket hazahoztuk, pedig ez nem volt a feladatunk.

72