Biczók Sándor: Katonaidőm emlékei 1944-1947 - Bajai dolgozatok 19. (Baja, 2015)
Hadifogságban, 1944. december 26 - 1947. július 20.
Újabb lárma, sorakozó - popijaty! -, egy csomó üvöltözés után indulunk tovább. Mint eddig mindennap, most is esik az eső, hóval vegyesen. Az út továbbra is mélyen sáros, latyakos. Az út szélén, messze elől ismét látható a menetet váró adakozók sora. Megpróbálok az előttem és utánam lépkedőkkel megegyezni, hogy a kísérők lármáját, lövöldözését elkerülendő, mindenki a sor megbontása nélkül csak menjen tovább, alkalmas helyen én kilépek, átveszek egy kitett adományt, és azután a soron belül menet közben osztozkodunk. így legalább mégis hozzájutunk némi harapnivalóhoz. Az első kilépésemnél hozzám ugrott egy pribék, miközben lehajoltam, a hátamra vágott egy bottal. Felegyenesedtem, és valami kérdő tekintettel a szemébe néztem, az orrunk majdnem összeért. A botot lassan leengedte, s kicsit megenyhülve csak annyit mondott : - Davaj\ Ettől kezdve minden kilépésem eredményes volt, amit a davajom éppen csak tudomásul vett. így a környezetemben mindenkinek jutott az adományokból. A közelemben bajaiak is voltak: Böröcz Jenő volt osztálytársam, Balassa tanító fia, Komlósi Jancsi, aki a későbbiek során ikertársam lett, egymást segítettük. így kerültünk Sióagárdra.19 Egy parasztház istállójába kerültem. Itt négy fekete mén volt már bekötve, nagytestű állatok. Mögöttük a fal mellett kuporodott, ha jól emlékszem két vagy három asszony ölben tartott gyerekkel. Mellettük húzódtunk meg szintén a falnak támaszkodva. Késő este két kozák jelent meg. Felpattantak a lovak hátára. Hogy mit csináltak a lovakkal a sötétben, nem tudtuk megállapítani, de a lovak állandóan nyerítettek, és hátrafelé kirúgtak mind a két hátsó lábukkal. Alig tudtunk olyan kicsire összehúzódzkodni, hogy elkerüljük a fejberúgásokat. Ennek a tortúrának reggelig nem lett vége, mert a kozákok állandóan váltották egymást. Mi lapítottunk, az asszonyok riadoztak, a kicsik rendületlenül sírtak. Amikor pirkadni kezdett, mind a négy kozák megjelent, elszedték a pokrócainkat, leterítették, és mindenünket elszedték. Nem válogattak, szó szerint mindent vittek, persze az órámat is. Könnyű volt a sorakozáson zsebre tett kézzel, kifosztottan megjelenni. Amíg a davajok rendezték a szokásos ötös sorokat, meséltük egymásnak az éjszakai örömöket. Közben mellettünk le-fel sétálgatott egy orosz kapitány. Egyszer, amikor újból mellém került, tiszta magyarsággal megszólalt: - Hogyan volt az éjszaka? Csak ámultam, orosz egyenruhába bújtatott magyar lehetett. Elmondtam mindent. - Megismerné őket? - kérdezte. - Feltétlenül, mert csak négyen voltak. Kis idő múlva kihív a sorból, és az előállított négy kozák elé vezet. - Ezek voltak? - kérdi. - Ezek - volt 32
