Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
akad egyetlenegy sem, aki Fadrusz, Stróbl, Zala vagy a többi vezető magyar mester színvonalával mérhető lenne. Ez természetes is, hiszen a zsidóságból lelki alkata következtében hiányzik az önálló művészi alkotás nagy adománya, és azok, akik itt nálunk bizonyos jelentőségre szert tettek, szellemben és formában a magyar művészeket utánozták. Amit azonban a sors megtagadott tőlük, azt pótolták az összeköttetéseik. A szabadkőművesség javában virágzott, és ez megadja a feleletet arra, hogy még azok a zsidó művészek is, mint Teles, Kallós, Ligeti vagy Margó az intim szobrászatra voltak beállítva, monumentális emlékművek kivitelezésére kaptak megbízásokat. Igen gyakran végigjátszották a nyilvános pályázatok komédiáit, azonban számos esetben mellőzték ezt az alibi módszert, és egyszerűen történelmi nagyjaink megörökítésével, a zsidó sajtó útján nagy tehetségnek kikürtölt zsidó művészeket bízták meg. így kapott megbízást Teles Ede az ezredéves emlékművön Szent László és III. Károly királyok alakjainak megmintázására. így jutott hozzá, hogy az Állatorvosi Főiskola kertje számára elkészítse Azary Ákosnak mellszobrát, és 1930- ban a Széchenyi-kutat megmintázza. Szomorú jelenség, hogy a sok magyar tehetség helyett Teles Ede készítette két nagy festőművészünknek, Barabás Miklósnak és Munkácsy Mihálynak síremlékét, valamint Alpár Ignácnak és Thék Endrének domborműveit.”433 Szóval így hangzott a cikk. Nem, nem a személyemet ért támadás fájt nekem, csak egy magyar írástudónak az a felelőtlensége, mely az igazság által csöppet sem zavartatva magát minden skrupulus nélkül odaállt a nálánál is tudatlanabb tömegek felbujtatására. Ezzel a méla akkorddal művészi pályámra vonatkozó följegyzésemet körülbelül be is fejeztem. Ami ezután jön, az csupán a nácizmus és a magyar nyilas uralom befolyása életünkre és a legközelebbi hozzátartozóim életére. Nem kívánok életem e legszomorúbb időszakával a kelleténél hosszabban foglalkozni, csak a legszükségesebb tények elmondására szorítkozom. Hitler csapatai 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra. Az egyetlen ember, aki fegyveresen próbált ellenállni nekik, Bajcsy-Zsilinszky Endre volt, az egyik Aurora-beli barátom. A németek bevonulását nyomon követték a szégyenletesnél szégyenletesebb rendeletek: a sárga csillag viselésének kötelezővé tétele, később a kijárási korlátozások, majd a gettóba való összeköltöztetés. Mindez a XX. század közepe táján, a repülés, a rádió és az emberi szellem más csodálatos felfedezése idején. Bár az Aurora-beli barátaimmal folytatott eszmecserék, a velük való baráti öszszejövetelek tartották bennem a lelket, nem akartam őket kellemetlen helyzetbe hozni, és beszüntettem az összejöveteleiken való részvételemet. Erre Horánszky Lajos barátom jött el hozzám és érdeklődött, hogy mi az oka elmaradásomnak. Mikor elmondottam neki indokaimat, szinte méltatlankodva felelte: „De hát, ked-433 Az idézőjelben közölt szöveg majdnem szó szerinti idézet Az Ország c. hetilap említett számából. 222
