Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
Aztán a sötétben bebotorkáltam egy kis váróterembe, lefeküdtem egy padra, kofferemet fejem alá tettem, és hamarosan elaludtam. Eléggé fáradt lehettem, mert csak reggel 9 óra felé, egy személyvonat érkezése ébresztett fel. Feltápászkodtam, és kimentem az épület elé tájékozódni, megállapítottam, hogy csak 5 kilométerre vagyok Villachtól, és egy útjelző tábla irányítása szerint megindultam legközelebbi úti célom felé. Vígan kocogtam az országúton, mely szép erdős-dombos vidéken lefelé vezetett, s így egyáltalán nem volt fárasztó. Egy jó óra alatt beértem Villachba. Ott az állomásra mentem, és megérdeklődtem, mennyibe kerül a vonatjegy Budapestig. Kiderült, hogy 1-2 forint hiányzik mindössze az útiköltségemből. Hát akkor legföllebb elgyalogolok még Klagenfurtig, döntöttem el magamban, a sajtomnak több mint a fele még megvolt, kenyérrel is el voltam látva; mi másra lett volna szükségem? Önbizalmam olyan nagy lett, hogy elhatároztam, hogy nem is a legrövidebb utat választom, hanem megnézem közben - egy kis kerülővel - az Ossiacher Seet is, melynek szépségéről Hugo von Hofmannsthal annyit áradozott.121 Az állomás várótermében falatoztam egy kicsit erősítésül az útra, majd fölkerekedtem, és megindultam az Ossiacher See, illetőleg annak első állomása, Annenheim felé. Alig mentem 1-2 kilométert a szép erdei úton, mikor mögöttem kocsizörgést hallottam. Ez a kocsi azonban nem parasztszekér volt, hanem olyan úri bricskaféle, mely elé két jó ló volt befogva. A kocsis mögötti ülésen egy magányos, még fiatalos külsejű férfi ült, és én habozni kezdtem, hogy vajon megszólítsam-e, és merjem-e megkérni, hogy vegyen fel a kocsijára. Mikor azonban a kocsi közelebb ért, a rajta ülő férfi arca egyre ismerősebbnek tűnt. Hol láttam már én ezt az arcot? Aztán eszembe jutott. Ráismertem arra a turistára, akit egy hét előtt többször is láttam Velencében az akadémián, a San Marcóban, és legutóbb a Colleoniszobor előtt, sőt akkor úgy tűnt nekem, mintha ő is mosolygott volna már rám, bizonyára neki is feltűnt, hogy már többször látott. így gyors elhatározással guten Taggal köszöntöttem, és megemeltem a kalapom. Ő gondolataiban volt elmerülve, de köszöntésemre felnézett, és arca barátságosan felderült. - Oh, der Herr von Colleoni-Denkmal! Wie kommen Sie her? Wollen Sie nicht einsteigen?122 Boldogan beszálltam mellé a kocsiba, és még mindig németül bemutatkoztam. O is megmondta a nevét, Marczali Henrik volt, a már akkor ismert nevű történettudós és pesti egyetemi tanár.123 121 Az Ossiachi-tó (Ausztria). 122 Oh, az úr a Colleoni-emlékműtől! Hogy került ide? Nem akar beszállni? 123 Marczali Henrik (1856-1940) történész, a budapesti tudományegyetem tanára, 1895-től a magyar történelem nyilvános rendes tanára. Ez év nyarán találkozott vele Teles Ede. Marczali 88
