Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
rendezünk, jól bevacsorázunk, és megiszunk pár pohár sört is, szóval lumpolunk egyet: ma én fizetek. A munkából se lett már semmi aznap délután; szombati nap volt, korán hazamentünk. Franci azt javasolta, hogy vásároljunk be vacsorára valót, de én meg akartam ünnepelni a nagy napot, ragaszkodtam egy kisvendéglőhöz, ahová főiskolások és művésznövendékek járni szoktak, ha volt néhány forint a zsebükben. Mikor beléptünk a színes abroszokkal terített étkezőbe, nagy hallóval fogadtak. író barátaim voltak ott, akik nagy örömmel üdvözöltek. Mikor meghallották, hogy mily szerencse ért, melegen gratuláltak, és kimondották, hogy ezt a nagy eseményt meg kell ünnepelni.- Akkor ma az én vendégeim lesztek! - mondottam büszkén abban a boldog tudatban, hogy végre nekem is van pénzem. Söröket rendeltem az egész társaságnak. Ettünk, ittunk, mókáztunk, remekül éreztük magunkat. Egyszer csak valaki bort rendelt, én, a vendéglátó nem mertem tiltakozni, és most már borozgatás mellett a hangulat mind magasabbra hágott. Én nem voltam szokva a borhoz, igaz a sörhöz sem nagyon, és ma sem tudom, hogy hajnal felé hogy kerültem ágyba. Másnap, vasárnap déltájban fejfájással ébredtem, és első ijedt gondolatom a pénztárcám volt. Előkapartam a kabátom belső zsebéből, és benn találtam az 50 forintnyi vagyonomat fillér hiány nélkül. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de kicsit el is szégyelltem magam. Egyszer akartam én a barátaimat megvendégelni, és akkor is ők fizettek helyettem. Életem ezután mindenesetre könnyebb lett. Az 50 forint nem volt sok pénz, de biztosította szerény megélhetésemet, és még arra is jutott belőle, hogy itt-ott egy ruhaneműt vegyek magamnak, amire bizony nagy szükségem volt, mert anélkül is szegényes gardróbom már nagyon szükségessé tett egy kis utánpótlást, bár e tekintetben is ért egy váratlan, de annál kellemesebb meglepetés. Egy héttel pesti jótevőm látogatása után egy csomag érkezett címemre, benne egy vadonatúj télikabáttal. Feladójaként ugyanaz az ismeretlen személy volt megadva, aki a havi 50 forintokat fogja kiutalni. Szóval pesti látogatóm megértette, hogy mért nem vettem én fel kabátot egy hideg novemberi napon, és azon is segített. Jó meleg volt a kabát, jó érzés volt beletemetkezni, és elgondolkozni az emberi szolidaritáson. Sajnáltam, hogy nem tudom jótevőmnek a nevét, de így is újból megfogadtam magamban, meg fogok fizetni mindenért. Örömömet csak az hűtötte le, hogy néhány nap múlva Schuster Franci azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy elköltözik közös tanyánkról, ahol a közös nyomorúságunkat több mint egy éven át oly barátian megosztottuk. Elhatározásának az volt az oka, hogy - mint mondotta - neki nincs oly „anyagi bázisa”, mint nekem, és így semmi körülmények között sem akar a terhemre lenni. Hiába vettem elő minden érvemet, nem használt, hogy arra hivatkoztam, hogy én egy egész nyári vakációt töltöttem a szüleinél, hajthatatlan maradt. - Az más volt - felelte érveimre. - Te akkor megdolgoztál az ellátásodért, de hát mit tehetek én? Mondottam neki, hogy a szabadkőművesek támogatását ő épp úgy megérdemelte volna, mint 63
