Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

zajövet kicsúszott kezéből a léggömb madzagja, és az előbb ugrott egyet, majd méltóságteljesen emelkedni kezdett, és lassan eltűnt a háztető fölött öcsém nagy bánatára. Annus látva az elkámpicsorodást, rögtön megígérte, hogy vesz neki egy másik léggömböt, mire öcsém gyorsan megvigasztalódott, és Annusék lakásába belépve ezzel a mondással lepett meg bennünket: „Volt luftballon, nincs luftballon, lesz luftballon."

Ezt a mondást, mely retorikailag csaknem oly szépen hangzik, mint „Magyarország nem volt, hanem lesz”, a családban gyakran idéztük, ha valaminek elvesztése fölött akartunk vigasztalódni.

De még egy meglepetést szerzett nekem öcsém első ismerkedésünk alkalmával. Egy vendéglőben étkeztünk, utána én fizettem a számlát, mikor öcsém váratlanul megszólalt. - A pincér bácsi tévedett az összeadásban. Eleinte nem is figyeltünk rá, de mikor megismételte kijelentését, utánanéztem a számlának, és meglepetéssel láttam, hogy öcsémnek, aki még nem volt egészen 5 esztendős, és természetesen nem járt iskolába, igaza van. Csodálkozva kérdeztem meg, honnan ismeri a számjegyeket és hol tanult összeadni, anyám világosított fel, hogy addig nyaggatta Félix öcsémet, míg az - a rossz tanuló - kelletlenül bár, de megtanította mindarra, amit ő a számtanhoz értett.

Ezután Annussal próbára tettük az öcsköst, és kiderült, hogy az 5 éves gyerek 3-4 jegyű számokat fejben gyorsabban adott össze, mint én - papíron. Ez nekem, a rossz matematikusnak rendkívül imponált. Boldog voltam, hogy legalább legfiatalabb öcsém mutat hajlamot a tanulás és művelődés iránt, és első gimnazista korától kezdve mindig magunkhoz vettük az iskolai vakációkra, hogy kapcsolatunk - a húsz év korkülönbség ellenére - minél szorosabbra váljon.

Most még szüléimről kívánok néhány szót szólni.

Mikor 25 éves koromban az első fegyvergyakorlatra hazakerültem, anyám már az 50. életévéhez közeledett, és a kor kezdett meglátszani rajta. A haja, a szép barna haja, még mindig dús volt, arca is megőrizte még vonalainak finomságát, de a szeme alatt már erősen gyűltek a szarkalábak. A kedélye sem volt a régi, a gondok, rossz anyagi helyzetük erősen megviselték. Láttára bizony elszorult a szívem, és nagyban fogadkoztam magamban, hogy mihelyt módomban lesz, segíteni fogok mostoha helyzetükön.

Apámat még erősebben megviselte az idő. Ő, aki az én gyerekkoromban még kimondottan szép férfi volt világosbarna császárszakállával, nagyon megöregedett, teljesen elvesztette régi hetykeségét, de azért kedélye - ha kissé megfeledkezett anyagi gondjairól, és 1-2 pohárka bort fölhajtott - most is a régi volt. Estefelé eljárt a szabadkai Ipartestületbe, és ott mindig nagy hallgatóság vette körül, ha jó hangulatban mesélni kezdett régi élményeiről.

Mert apám született elbeszélő-tehetség volt, aki gyönyörű történeteket tudott kitalálni, és most is emlékszem az áhítatra, amivel gyerekkoromban hallgattam a meséit az ő olaszországi háborús kalandjairól. Nem, nem volt Háry János, ő csak költő volt, aki kikerekítette, szebbé tette a történteket, a valóságot.

Egyszer, mikor érte mentem az Ipartestületbe, tetten értem, amint éppen ró-138