Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
lam mesélt szájtátó hallgatóinak. Ferenc Józseffel való találkozásomat mondotta el éppen, és - míg nem vette észre a szobába való belépésemet - módomban volt elbeszélésének néhány mondatát végighallgatni. Hej, ha én fele oly talpraesetten beszéltem volna a királlyal, mint ahogy apám előadta, bizonyára sok minden másképp alakult volna az életemben, de talán még Magyarország történetében is. Apámnak volt egy jó barátja és kedves kártyapartnere. Semsey Tamás ’48-as honvédőrnagy, aki - mikor én megismertem - éppen betöltötte a 100. életévét, és még pápaszem nélkül olvasott, és teljes szellemi frissességnek örvendett. - Ugyanabban a házban lakott, mint a szüleim, és apámmal minden este órák hosszat kártyáztak. A Szabadkán egyébként nemigen ismert kaszinó nevű kártyajátékot játszották pénz nélkül, csupán a dicsőség kedvéért, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy nagy vitákat ne folytassanak egymással egy-egy kijátszás körül. Néha bizony össze is vesztek, és akkor 2-3 napig nem is beszéltek egymással, míg a 4. napon üzenet nem jött Semsey apótól, hogy nincs értelme a haragnak, estére várja apámat egy új kártyacsatára. Jellemzőnek tartom, hogy sosem apám volt ilyenkor a kibékülés kezdeményezője, mindig az öreg negyvennyolcas honvédtiszt. Ez nem azon múlott, mintha apám haragtartóbb lett volna nála, de tudatában volt alacsonyabb társadalmi helyzetének, és ezért büszkeségből kerülni akarta a látszatát is annak, mintha ő egy magasabb rangú embertársa barátságát keresné. Ha az jelentkezett a barátság helyreállítása végett, akkor minden rendben volt, apám volt ilyenkor a legboldogabb, de ő nem tette meg soha az első lépést. Semsey őrnagy dicséretére válik, hogy ő is megértette és méltányolta apám önérzetét, s így a két öreg éveken át, Semsey bácsi 102 éves korában bekövetkezett haláláig folytatta a minden esti kaszinójátszmákat, s mikor Semsey bácsi temetésén a város hivatalos küldöttsége nagy pompával, díszes keretek között búcsúztatta a legidősebb szabadkai negyvennyolcas honvédet, apám is ott volt a gyászolók soraiban, és ő gyászolta legőszintébben öreg ellenfele és barátja halálát. No de, úgy látom, hogy szabadkai emlékeim ezúttal jóval nagyobb helyet foglalnak el följegyzéseimben, mint eredetileg terveztem. Az alatt a pár nap alatt, míg ezeket a visszaemlékezéseket följegyeztem, a régi emlékek úgy megrohantak, hogy - bár azoknak csak egy kis töredékét jegyeztem fel - nem tudtam följegyzéseim rövidebbre fogni. Hiába, az ifjúkor emlékei sokkal elevenebben élnek bennünk, mint életünk későbbi eseményei, ifjúságát az ember sem elfeledni, sem megtagadni nem tudja. A kis kitérő után visszatérek szobrászi munkásságom ismertetésére. Nem tudom még utólag sem eldönteni, hogy szobrászi hírem vagy a személyemben levő valami tulajdonság vonzotta-e körömbe az ifjabb szobrásznemzedéket, de bizonyos, hogy anélkül, hogy akartam, sőt anélkül, hogy észrevettem volna hogyan, fokozatosan a tanítványoknak egész csoportja vett körül. Az is lehetséges, hogy anélkül, hogy tudatossá vált volna bennem, az R. dr.-nak tett ígéretem hajtott, de inkább hiszem, hogy egyszerűen csak az ösztöneimre hallgattam, mikor 139
