Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

Félix öcsémnek azonban ez sem felelt meg. III. polgárista korában, karácsonykor 7 elégtelen osztályzattal jött haza, s bizonyítványában azzal a megjegyzéssel, hogy „rossz, hanyag, javíthatatlan, nem iskolába való” Félix-öcsém boldog volt, madarat lehetett volna vele fogatni nagy örömében. Elérte a célját, ezek után nem kell többé iskolába járnia, elmehet órásinasnak: ez volt szíve vágya.

Díszes bizonyítványát azonban kellő óvatosságból Arnold öcsénknek adta át, de szigorúan meghagyta neki, hogy azt csak akkor adja át apánknak, ha ő már kinn lesz a házból. így is történt.

Arnold öcsénk lelkiismeretesen teljesítette a kapott utasítást, Félix pedig csak késő este került haza, mikor már nemcsak szegény anyánk, hanem még apánk is oda volt az aggodalomtól, hogy szegény gyerek tán valami kárt tett magában.

így aztán, mikor nagy későn előkerült, egyetlen nyaklevessel megúszta az esetet, és másnap apánk elvitte egy órásmesterhez, aki elvállalta, hogy 3 év alatt kitanítja és felszabadítja.

Sokszor és sokat gondolkodtam azon, hogy lehetséges, hogy testvérek között olyan nagy nívó és hajlambeli különbségek legyenek, mint ahogy ez nálunk volt. Lánytestvéreim közül csak Berta húgom volt igazán tehetséges, Ilona húgom viszont maga volt a megtestesült jóság, aki gondolkodás nélkül feláldozta volna magát testvéreiért. Ez nemcsak frázis volt nála, hanem tettekben is megnyilvánult, mert gyakran fordult elő, hogy mikor Ármin bátyám, én vagy Géza öcsénk valami rossz fát tettünk a tűzre, és apánk leoldozta a jó útra terelő nadrágszíját, hogy a bűnöst méltó büntetésben részesítse, Ilona nővérünk odavetette magát apánk lába elé, kérve, hogy inkább őt verje meg, csak minket ne bántson.

Karolin húgom jó tanuló volt, és jó tanítónő lett, de nem hivatásszerűen, hanem jó hivatalnoknő módjára. Nem volt egy eredeti gondolata sem, végtelen anyagias és nyárspolgári gondolkodású volt.

Fivéreim, Ármin, Géza és Félix sok szempontból hasonlítottak egymásra. Egyik sem akart tanulni, és mindhárman azt a pályát választották, amelyik ízlésüknek és hajlamuknak leginkább megfelelt.

Megjegyzem, mind a hárman nyílt eszű fiúk voltak, csak nem volt bennük semmi hajlam a tanulás, olvasás, művelődés iránt, művészi hajlamról nem is beszélve. Egyet azonban el kell mondanom róluk. Mindhárman talpig becsületes fiúk voltak, és azok maradtak később is, akiktől még az inkorrektség gondolata is távol állott. Mindez azonban nem pótolta nekem egy oly testvér hiányát, akivel egy nívón, egy nyelven tudtam volna beszélni.

Ekkor született - Félix után 7 évvel - szüleim utolsó gyermeke, akiről már említettem, hogy az általam ajánlott András helyett a „sokkal szebb” Arnold nevet kapta.

Őt csak 5 éves korában ismertem meg, amikor a millennium évében, első magyarországi sikerem idején, anyám Pestre hozta. Annus akkor már a menyasszonyom volt, ő rögtön pártfogásába vette a kisgyereket, és vitte magával az állatkertbe, hajókázni a Dunára, szóval szórakoztatta. Arnold nagyon ragaszkodott Annushoz, aki pedig nem győzte dicsérni öcsém értelmes voltát. Egy nap egy léggömböt vett neki, ami a kis vidéki gyereknek nagy újság volt, és nagy örömet szerzett. De ha-137