Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
Köszönöm, hogy szót fogadtatok. Reményiem, hogy abból kellemetlensége senkinek sem származott, de gazdagodott egy szép ünnep kedves emlékével. Fiatal koromban a felsőbbség nem nézte jószemmel a III. 15-ét ünneplőket. Hát csak azért is lementünk a miséjére. Később nagyot fordult a szél, a templomban maga a hatóság is megjelent. Erre a közönség megritkult, mert már nem volt „virtus” a megjelenés. Köszönöm, hogy szemmel tartod a sírt, és azt gondozottnak találod.2 Nem tudom, kinek Írtam már meg, a tőlem tellőt én is megteszem, s hiszem, hogy azzal az enyémek is meg vannak elégedve. Pongrác Szegeden, Frici Baján, Piroska Óbudán, Babci meg Vancouverben, s én meg itt, tehetetlenül, egészen üres kézzel. De ha lehet az ismeretlen katonának sírja, mért ne lehetne az enyémeknek Jelképes” sírja? Elhódítottam a dzsungeltól egy kis darabot, és ott van az egyszerű kis sír, az ő kedvelt virágaikkal. Gyakran benézek oda, mindig akad valami rendeznivaló. A dzsungel nem hagyjajussát. Hiába mondogatom neki: tűrje el erre a kis időre. Ha én is elmegyek, vissza fog kapni mindent. De sietek megvédeni az élőket. Elsősorban Dezsőt. Legutóbbi levelét én se tegnap kaptam, de az aztán gyönyörű volt, és könnyekig ható. Olyan búcsúzásféle volt. Tudom, hogy az élete nem szívvidító. Sikerrel tölteni be feladatot, amelyhez nem állnak rendelkezésre az elegendő eszközök: siralmas vergődés.3 Aztán az otthoni gondok. Ha valaki, akkor Te tudod mi az: beteg élettárs!4 De nála terhelve még el nem rendezett gyerekekkel is! Panaszkodni nem akar, dicsekedni nincs mivel... Druszám, legyünk belátók... a gyerekek felé is. Engem se kényeztetnek el, még levlapokkal se. De néha mégiscsak megszólalnak, és ezzel a kevéssel is szörnyen felettem állnak. Én nem emlékszem arra, hogy nagyapámnak egyszer is írtam volna! Az is ritkán esett meg, hogy kicsi, de helyes tanyáján meglátogattam. Az erős levegő hamar elbágyasztott, ahogy megvacsoráltunk, én hamar be az ágyba. Ő meg szeretett volna kicsit elbeszélgetni! Akkor már a városházán dijnok voltam. A kiváló Schmausz [Endre] főispán vett magához. Nagyapa alighanem úgy képzelte, hogy fontosságban nem sokkal vagyok kisebb, mint maga a főispán. Én már az első álmon is túl voltam, ő még pipázgatva morfondírozott. Észrevette, hogy felébredtem, próbált beszélgetésre bírni. Azzal kezdte: - Te Feri! Mit csinál a főispán? Majdhogynem kiesett a számon: Mi gondja van rá?! De szerencsémre csak annyit mondtam: Hihetőleg alszik! De ezt olyan hangon sikerült feleletül adnom, hogy az öregnek elment a kedve a további kérdezősködéstől. Bizony sokszor jut ez az eszembe... egy idő óta. Mindig bocsánatot kérek szellemétől is, ismételten ígérem neki, hasznosítom a tanulságot. Hát úgy, hogy sose kérem Gábort, hogy meséljen. Az édesanyja nagyon bölcs. A gyerekeit sose kérdezi. Elve, ha valamit meg akarnak mondani, úgyis megmondják, kérdezés nélkül, ha meg nem akarnak valamit megmondani, hiábavaló a kérdezősködésem! Gábor itt van a szomszédságban (Boston csekély 120 km). Átlag 6 hetenként egyszer hétvégére leugrik. Rendszerint péntek estére hajón érkezik, és jó esetben hétfőn reggel úgy indul, hogy 9 órára már a gyárban lehessen. De többször megesik, a „főmufti” kérésére lemond a hétvégéről, mert valami fontos megvitatásra van szükség. Máskor meg egy barátja meghívására már a vasárnapot valamelyik közeli szigeten tölti, ahol „történetesen hölgyvendégek” is akadnak. Coctail partyk többször adódnak. A lányoknak is, de még a lányos mamáknak kitűnő szimatjuk van, ha megszagolják, hogy lent van, mindig rendeződik valami címen az összejövetel. Hja! Ne feledjük, Gábor 25 éves, nálunk doktorátust jelentő diplomával, s nagyon neves gyárban már csoportvezető! Cili sose iparkodik őt lebeszélni, nem berzenkedik, hogy ezek a „partyk” a neki szánt időt 133
