Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
Az idősebb nők a mély gyász jelét (a sűrű fekete fátyolt) idejében letették, de magától a fekete ruhától többé nem váltak el! Én például anyai nagyanyámat csak feketében láttam. Csupán a fejkötőjén (a kontyot takarón) volt sűrű, csillogó, apró, vékony üveglemez, de ez is egészen fekete. Tudtommal csak az udvarnál voltak pontos előírások. Ott még az udvarhölgyek, magasabb katonák számára is szigorú előírás volt, ha az udvarnál megjelentek. (Gondolom pontos alkalmazása volt a spanyol etikettnek.) A közönség a régi szokásokat ma már teljesen feladta. Csak a temetés idején iparkodnak még betartani - már többször kölcsönkért ruhákban. Vigyázni kell! A gyászviselet pontos betartása nem mindig jelenti azt, hogy az illető szívében is gyászol. És ha idő előtt megválik a gyásztól, az a múltban se jelentette, hogy a kedves halott feledve van! A gyász viselése régebben is csak annak volt biztos jelzője, hogy az illetőnek módjában van a szokások pontos betartása. Viszont a gyásznak korai letétele nemegyszer gazdasági szükségesség volt! Meghalt a családfenntartó apa, maradt több gyerek, s nem volt a családban az elhaltat megbízhatóan, huzamosabb időn át pótolható családtag. Az özvegynek nem volt más választása: férjhez kellett menni, hogy a gazdaság szét ne zülljön. A fordítottja gyakrabban adódott. A feleség halt el, a gazdálkodó apa nem értett a háztartáshoz, gyerekneveléshez, kénytelen volt új asszony után nézni. Az élet könyörtelen, s erősebb a puszta szokásoknál! Tudod a krónikából: nálunk is szokás volt a nagy eseményeket torral megülni. „Fecerunt magnum áldomás” olvashattad a krónikásnál. A szövegből kitűnik, hogy latinistának gyenge lehetett, mert nem győzte még ezt a kurta mondatot se végig latinul. Vagy talán az „áldomás” annyira magyar szó volt előtte, hogy nem is kereste annak latin megfelelőjét.4 Sejtem, hogy a „nagy áldomás” előzője régente valamely vitézi cselekedet volt. Volt rá bő alkalom: viaskodni hol a törökkel, hol az „istentelen” némettel. Lám, ez már korábban kiment a divatból. Megvívni csak akkor „esélyes”, ha mind a két fél kezében kard van. Az én időmben már csak kétféle „tor” volt. A disznótor, meg a halotti tor. Egyik se volt minősíthető igazi viaskodásnak. A disznótornál a disznó nem volt esélyes; a halotti tornál meg tehetetlen mindegyikük a „mors imperator”-ral szemben.5 De ha komolyan vizsgáljuk, el kell ismerni: a halotti tor igazában kegyeletes szokás volt! A szűkebb rokonság s a legszűkebb baráti kör nem hagyta a gyászolókat a legnehezebb óráikban magukra. Mindjárt a temetőből hozzájuk mentek, hogy részvétükkel könnyítsék a család fájdalmát. Sűrűn megülték a nagyszobát, ahol egy órával előbb még a halott feküdt, de ahol gondos lelkek - amíg a többiek a temetőt járták - a régi rendet időközben helyreállították. Illett, hogy a szó mindig az elhunytról folyjon. Mindenki iparkodott valami dicsérőt mondani, elmesélni valamely kedves történetet, amelynek központjában az elhunyt állott. Közben elkészült a korai vacsora, nem volt vele sok dolog, mert azt a rokonság hozta össze, s minden férfi hozott magával 1-2 palack bort. Ennek persze megvolt az a jó hatása, hogy nyugtassa a kedélyeket, sőt lassacskán fel is vidította. Azonban még mindig a halottról folyt a legtöbb szó, de a róla szóló történetkék már derűre hajlók voltak: jóval vacsora után már mind több szó esett a családról, annak lehetőségeiről, s nagy tapintattal törekedtek józan tanácsokkal, felajánlásokkal szűkíteni az űrt, amelyet a megboldogult maga után hagyott. Magam is tudok halotti torról, amelyen már nyíltan tárgyalták: Ki legyen az új asszony! Ebben az eszmecserében az özvegy férj nem vett részt, de meglát124
