Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
szott, hogy valójában odafigyel, s magában mérlegeli, melyik volna a legjobb megoldás a gazdaság, a gyerekek szempontjából. Bizony megesett, hogy a bor éreztette a hatását. Viszont a bróm nagyon elkelt volna, s a bor igazában ezt pótolta. Nemcsak te, már én is kezdtem felvenni az angol szokásokat. Állítólag a komoly beszédet, írást is fűszerezik egy kis mosolyra keltövei. Hát viszonzom a tiédet egy jóízű aprósággal. Egyik bajai kisgazdának a felesége halt el a kórházban. De a férj „mély gyászában” a költségek megfizetéséről megfeledkezett, pedig figyelmeztetést kapott, nem is egyet. Végül a végrehajtóra került a sor. Az kiment a gazdához, s megpillantva az udvaron két süldőt, azokat lefoglalta. Az embert nem találta otthon, hanem egy asszonyt. Annak megmagyarázta a lefoglalás jelentőségét, s megkérdezte az asszonyt, van-e mondanivalója? Nagyon is volt! A végrehajtó köteles hűséggel az asszony heves tiltakozását rövid szavakkal a következőképpen jegyezte fel a jegyzőkönyvbe: „Hátralékos férj felesége a foglalás ellen tiltakozott, mert az adósság férjének első házasságából való, viszont a malacok a másodikból.” Amiből minden értelmes ember tudomásul vehette, hogy a mi kisgazdánk időközben új asszonyt hozott a házhoz. No, hogy hagyjuk a temetést, még csak annyit: A szabadkai zenés temetést nem szabad furcsállnunk. Katonáéknál általános volt ez a szokás, és én a magam szemeivel láttam egy szovjet katonai temetést a kalocsai székesegyház előtt: zeneszóval helyezték nyugovóra! Ha Pauline használhatna „ízesítő” anyagot, olyat tudnék még többet is közölni. Az alábbi nem a mi körzetünkben történt, de valamilyen formában Kalocsán is megtörténhetett, mert a magyar ember fizetni sehol sem szeret. íme egy példa: Adóhátralék miatt szorongatták a magyart. Végül is bement a pénzügyigazgatósághoz, hátha le tudná könyörögni - mondjuk - a felét. Fiatal, szép tudású, hozzá nagyon emberséges gondolkodású előadó szobájába került. Sorra meg tudta cáfolni magyarunk minden kifogását, de mindvégig nem kényszeríteni, hanem meggyőzni iparkodott őt. Több mint egy óráig tartott, végül is az előadó felkelt, és szinte mentegetőzve mondta, neki most ülésre kell menni; búcsúzásul még tanácsolta, fizessen, mert az összeggel valóban tartozik, van is miből fizetnie az államnak, a hazának meg kell a pénz iskolára, útépítésre stb.- A magára maradt magyar körülnézett, észrevette, hogy van ott egy félig nyitott oldalajtó. Bekukucskált. Hát látta, ott is ül egy tisztviselő (történetesen maga a tapasztalt pénzügyigazgató). Gondolta, majd megpróbálkozik avval is. De ahogy belépett, még kis se nyithatta a száját, a pénzügyigazgató kemény szavakkal lehordta a sárga földig (pedig a szoba az emeleten volt). A magyar megszeppent, fejét a válla közé húzta, s kisompolygott a szobából. De kisvártatva visszajött, kezében hivatalos írással. Az igazgató rögtön felismerte: a befizetést igazoló nyugta! A pasas tehát kifizette tartozását! Csendesen letéve az asztalra, hamiskásan csak annyit mondott: „Nem kell haragudni. De- tudja - az a fiatalúr olyan szépen, olyan nyájasan beszélt, nem hittem neki, hogy igaza van!” Érdemben még egyet: a „kend” tudtommal nem tájszólás. Sőt magyar vidéken tán még ma is használják, s rendszerint tiszteletadásként. Piroska nagymamának egy szeremlei (közel Bajához, a Duna mellett) gazdaasszony hozta minden pénteken a vajat, tejfölt, túrót. Történetesen egy ilyen alkalommal hazaugrottam valamit megbeszélni Piroskám-125 i
