Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Honnan jöttünk, kik vagyunk? Lányának, Mártának kérésére Keszthelyen, 1956-ban írt visszaemlékezések
igazolja: mi még büszkék lehetünk rá - a 48-as időkről beszélt, legtöbbet Bem tábornokról. Olyan közvetlenséggel, hogy az embernek az volt a benyomása, hogy az öreg a 48-as idők jó részét Bem közvetlen közelében élte. De megszólalt a különben szűk szavú Gábor bácsi: „Emlékszel Mákszó? Heten mentünk át a Simon-szállásra. Útközben kibukkant a kukoricából 3 szervián (délszerb). Mi úgy megijedtünk, hogy egy szuszra beszaladtunk a városba, elbújtunk a gabonaverembe. Napokig oda hozták ki az asszonyok az ebédet!” Nagyapa bunyevácul rászólt. De Gábor bácsi tovább folytatta magyarul a legnagyobb nyugalommal: „No-no, jó az, hogy a gyerekek tudják... azt is, hogy mi volt a kezdet!” Folyt. köv. Tudom, hogy amit eddig írtam, az csapnivaló. Az írásból is láthatod, tele van megszakításokkal. Hozzá hangulat is kell, azt is többször félrelökte hol ez, hol az. Legtöbbször tán a jóra való restség. Ez Mártának szólt. Ö animált írásra. Törekszem megjavulni. Keszthely, 1956. I. 18. Piroska-nap Patriarchális élet volt odakünn a szálláson. Nagy előnye volt, hogy olyan messzire sose jött ki utánam: a városi gond. A legtöbbször elindult velem, de valahol mindég lemaradt. Rendszerint nyáron jutottam ki. Nagyon élveztem a künti életet. Amint felkeltem, bő reggelit kaptam, s aztán mehettem, ahová akartam. Senki se kérdezte: hová. Nekem végtelennek tűnt a határ, mert korlátja nem volt! A valóságban mindig a majorban császkáltam, hol az istállókban, hol a kovács-bognár műhely körül, vagy kimentem valamelyik ökrösszekérrel nézni az aratókat, a hordást, s élveztem a cséplőgép bugását, a mindennapi kenyér prelúdiumát. Órám nem volt, ebédre mégis pontosan hazaértem; jó chronometer az éhség! Szerettem kimenni a kukoricacsőszhöz. Mesével és sült kukoricával traktált. Este a ménes körül szerettem lenni; bájos zene a legelő lovak prüszkölése, az ökrök kolompja, odébb a bárányukat hívó birkák bégetése... S amikor hazaértem, senki se kérdezte, hol jártál? Mit csináltál? Anélkül is kitalálták, de reggelre már nem volt szakadás a ruhámon, harisnyámról eltűnt a luk, s cipőm úgy glancolt, mintha most hozták volna ki a boltból. Nagymama, Vukovics nagymama tudta, hogy szeretem az almás rétest. Minden, de minden ebédre és vacsorára bőven volt! Egyszer átmentem a Simon-szállásra... lánynézőbe, Gábor bácsi fiatalabb lánya egyidős volt velem. Ezt az Etát kedveltem. (Nem azért, mert nagynéném volt.) Nagymama aznap nem is várt haza. De történetesen hazamentem. A vacsoránál - elég tapintatlanul - kérdeztem: Nincs almás rétes? Nagymama csak annyit mondott: Ó Jézus, te gyerek! - Másnap már megint volt dúsan megrakott tállal. A szállási estének külön poézise volt nálunk. A vacsora elég későn volt. Nagyapa mindennek utánanézett, ott volt az etetéseknél is, s azután még bement az urasághoz is megtudni, nincs-e valami kívánsága, rendelkezése holnapra. Mire megvacsoráltunk, már ragyogtak a csillagok. Akkor szállingóztak a kulcsár, az öreg béres, az aratógazda..., ma úgy mondanák: a brigádvezetők. (Tudja Isten, nekem ma is szebb hangzásúak a régiek.) Amikor mind együtt voltak, akkor nagyapa öblös pipával kiment, s ráült trónusára. A trónus pedig az alsó ház végében volt: a hajzli. Nagyapa tárva hagyta az ajtót, a többiek meg - tisztes távolra - körülállták, s elkezdődött a parancskiadás s a megbeszélés. Egy kocsi bemegy holnap Topolyára, bevisz x métermázsa kukoricát, hoz y mázsa lisztet meg korpát a malomból; az ökrösigák mind hordanak, a lófogatok tarlót hántanak, de kettő vizet hord a géphez, meg behordja az asztagoktól a gabonát stb. stb. Ha jó idő lesz! De meg 175
