Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
Szomorú, hogy ezt ezúttal még annyira sem törekszik meggyőzővé tenni, mint amennyi megokolást 926. sz. véghatározatában legalább sejtet. Nyilván méltóságán alulinak tartja, hogy intézkedésének motívumát a Szerkesztőség felé föltárja. Igaz, erre hatóság nem is kötelezhető. Azt is belátom, hogy a Szerkesztőség csak tudomásul veheti a nyert értesítést. Anélkül, hogy a kérdés érdemében állást foglalna, az ügyet a maga részéről lezárja: „Nem lehet segítségemre”. Bizonyosra veszem, hogy ez az elintézés nem kedvére való. Nov. 20-i levelem igazol: ezt a lehangoló eredményt megéreztem. Jómagam mit tehetek? Megköszönöm a Szerkesztőségnek, hogy jóakarással - több! -, az igazság felderítésének szándékával foglalkozott velem. Búcsúzásul — közérdeket is akarva szolgálni - papírra vetek néhány megjegyzést, és feltárom az érzést, amellyel a Belügy legfrissebb gesztusát is fogadtam.1 Bizony mondom, nincs igaza! A kitiltáshoz csak hatalma volt, de nem joga! Véghatározatában 2 rendeletre is utal. Ezek végrehajtó rendeletéi a honvédelemről szóló törvény 150. §-ának. Ez a törvényszakasz tárgyalja a kormány kivételes hatalmának a kitiltásokra vonatkozó részét. A sok más megkötöttségtől most eltekintve, a 141. §. a kivételes hatalom gyakorlását csak háború idejére, vagy az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély esetére, és csak a szükség mértékéig engedélyezi. Bajos állítani, hogy országunk 1951 júniusától 1953 augusztusáig (eddig tartott helyhez kötöttségünk) közvetlen háborús veszélynek volt kitéve. Hiszen akkor mozgósítás is lett volna! Mégis tételezzük fel, hogy a Belügynek a honvédelmi törvényen nyugvó joga volt a kivételes hatalom gyakorlására. Vajon a cselekvéshez a törvényes felhatalmazás önmagában elegendő? Nem kell-e, hogy minden intézkedése a törvény szerint megokolt, helytálló is legyen? Emellett közérdek, hogy a megokolásról elsősorban az elmarasztalt tudjon, arról a komoly nyilvánosság is tudomást szerezhessen. Az lehet, hogy sokan sose fogják beismerni, hogy az intézkedésre rászolgáltak, de annak jogosságát lelkűk mélyén ezek is éreznék, s ez az érzés legalábbis halk szavúvá tenné őket. A közönség körében a helyesen megokolt intézkedések megnyugvást keltenek, sőt a helyeslést, a támogatást is kiváltanák. Főleg kritikus időkben ez nagy erőforrása minden kormányzatnak, kár azt elmellőzni! - semmibe se venni. Az engem ért kitiltó határozat nyilván megokolásnak szánta azt az állítását, hogy foglalkozásom eredetileg gyárigazgatás volt. Ebből következtetem, hogy Budapesten lakásom „gazdasági okokból” bizonyult „károsnak”. (1939. II. 150. §.) Eltekintve attól, hogy gyárban soha semmilyen minőségben sem működtem, 43 éven keresztül állandóan közszolgálatban álltam, a gyárigazgatás önmagában nem törvényes ok a kitiltásra. Maga Stalin kiemelkedőnek jelzi a főnök szerepét az üzemvezetésben! A miniszteri indokolás káros elemnek a lánckereskedőket, a csempészeket, az árdrágítókat említi. Ellenem azonban az ilyesfajta vétségnek még a gyanúja sem merült fel. Hogyan fogadhatnám hát beletörődéssel, a közönség pedig helyesléssel az ennyire homályos hátterű intézkedést? Nyugdíjamat a Belügyben működött bizottság 1946 végén elvonta. Határozatát azonban a kormány 5 tagjából állt felülvizsgálat 1948 májusában megsemmisítette. Ezt a legfelsőbb döntést aláírta maga az akkori belügyminiszter, sőt Rákosi Mátyás, akkori miniszterelnök-helyettes is. Bizonnyal nem tették volna, ha a hosszan tartott felülvizsgálat működésemben gáncsolni valót talált volna. Hogy a Belügy rendőri osztálya engem 1951-ben mégis kitiltott, abból csak azt következtethetem, hogy magatartásom a közbeeső időben 90
