Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
vezették ingyen, díjtalanul az ínséges lányok szőnyegszövő tanfolyamát?! Hosszú időn keresztül naphosszat vesződött velük, hogy kezüket ügyessé tegye, a lelkűket kiegyenesítse.4 Ki gondolta volna, hogy valamikor majd ő is „osztályellenségnek” minősül? Hát igaz: A jó lelkiismeret a legpuhább párna. De a nyugodt pihenéshez - főleg télvíz idején - takaró is kéne. No, hát az én jó asszonykám megkapta már az áhított földet. Nem a talpa alá kapta talapzatul, a koporsójára hullott takaróul. Reményiem, ezt majd én is nemsokára elérem. Köszönjük meleg együttérzéseteket. Hidd el, nagy érték ez számunkra. Az anyagi világból már majdnem kiszorulva, érzékünket a lelkiek iránt megőriztük. Szeretettel ölel s kézcsókot jelent Keszthely, 1953. november 22. Feri bátyád A levél autográf franciakockás papírra tintával íródott. Nagy András hagyatékában. 1 Borbíró Ferenc felesége (Beretzk Piroska, Szabadka, 1886. december 31.) Budapesten, 1953. november 6-án elhunyt. 2 Ady Endre Sem utódja, sem boldog őse kezdetű verséből vett idézet helyesen: „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség”. (Szeretném, ha szeretnének, Bp.1909.) 3 Pongrác: Borbíró Ferenc fia Szabadkán született 1908-ban. Középiskoláit Baján végezte a ciszterci rend 111. Béla Főgimnáziumában. A budapesti egyetem jogtudományi karán végzett, 1930-ban doktorált. Szegeden halt meg 1937. május 27-én. 4 Feri: Miskolczy Ferenc. Baja város ínségmunka-programjában szövőmühely létesült 1932-1937 között. Ennek vezetője volt Miskolczy Ferenc és tevőleges segítője Borbíró Ferencné. A cél: „a családfő nélkül maradt családtagok kenyérhez juttatása.” 31. Borbíró Ferenc - Gőbel Józsefnek [Keszthely, 1953. december 27.] Édes Józsim! Éretlen gyerekek madarat fogtak. Csupa pajkosságból megnyesték a szárnyait, kitépték az evezőtollait. Aztán megunva a játékot, a madarat eleresztették, mondván: „Szabad vagy: repülhetsz, ahová akarsz!” De evezőtollait vissza nem adták. Ilyesfajta az én szabadságom is. Nagy lelki örömmel olvastam az új miniszterelnök székfoglalóját.1 Több passzusát meg is tapsoltam volna. Az volt az érzésem, ráléptünk a konszolidálás útjára. Minden forradalom a társadalom magas fokú láza. Nem jó, ha sokáig tart, mert magát a szervezetet is megtámadja. A jogszerűség s a törvényesség hangoztatásából azt hittem, hogy a fejlődés meglassúdik ugyan, de jól megépített pályán kiegyensúlyozott lesz. Ne az egyéni fájdalmat, a közéleti ember keserű csalódását érezd ki az alábbiakból: 1948-ban panaszomat megvizsgálván a legfelsőbb fórum nyugdíjamat - visszamenőlegesen - visszaadatni rendelte. Ezt a határozatot 5 miniszter írta alá, köztük Rákosi is. Ezzel a legfelsőbb fórum az én közéleti munkásságomat tulajdonképp igazolta. Ha gáncsolni valót talált volna benne, nem helyezte volna hatályon kívül a belügyben működött bizottság határozatát. Ezt a legfelsőbb döntést minden hatóságnak respectálnia kellett volna, főképp a belügynek. Hát respectálta is, mert a belügy rendőri osztálya kiutasíttatásom okául nem közigazgatási működésemet jelölte meg, hanem azzal okolta meg: 84
