Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
dig többet (!) jelentenek a valónál. Már most oszd el a város tiszta vagyonát a lakosság számával, s akkor látni fogod, hogy - a megoldatlan feladatok figyelembe vétele nélkül is — milyen sokkal szegényebb, kíméletet érdemlőbb a város. Fölösleges ugye mondanom, hiába beszéltem, a bíróság magasabb összeget ítélt meg, mint amennyit a tulajdonos a rendes magánforgalomban elérhetett volna. Egyszer azonban mégis belekényszerültem egy nagy vargabetűbe. Baja volt az első, s mindmáig egyetlen város, amely maga létesítette távvezetékét. Nagy s hosszú küzdelembe került kijátszani a DDSG s a Salgó összefogását,2 s kivívni, hogy a komlói állami bánya adjon nekünk a bányatelepről, majdnem önköltségen áramot. Érthető volt, hogy a tőke mindent megtett, hogy áttörésünket ország-világ előtt discreditálja. Sorra elgáncsolták törekvéseinket, hogy a Dunántúlon számottevő fogyasztókat szerezhessünk; sem Szekszárdot, sem Mohácsot nem tudtuk elnyerni, annyira ellenünk hangolták a „társhatóságokat”. Szekszárd a szemembe mondta: „Nem leszünk Baja vazallusa!” (Igazságosnak kell lennem, a társhatóságok sehol se nézték Baját jó szemmel, s még Bácskát sem sikerült megnyernünk. Az alispán „prestigeből” (!) magánvállalattal kötötte meg a szerződést, bár tudta, hogy ez bajai áramot fog szállítani, persze közvetítői haszonnal.) Bizalmasan megtudtam, hogy Salgó tanulmányozza, hogyan jöhetne a legelőnyösebben át a szekszárdi távvezetékkel a Duna bal partjára; mert ha ott meg tudja vetni a lábát, Bácskát elhalászni előlünk a teljes bosszúra vágyó Salgónak már gyerekjáték lett volna. Ez esetben a hosszú komló-bajai távvezetéken - egy-két dunántúli községet nem számítva - nem lett volna sehol leágazás, s a távvezeték jelentős építési és fenntartási költségét Bajának egyedül kellett volna viselnie! Nem volt más megoldás: sürgősen meg kellett szerezni Kalocsát, s a baja-kalocsai leágazással lehetetlenné tenni Salgó átkarolási törekvését. Szerencsére a kalocsai concessio magánkézben volt, helyi áramfejlesztő telepe nagyon avult, s felújítási tőke rendelkezésre nem állott. Viszont a tulajdonossal jó viszonyban voltam, s meg tudtam nyerni a gondolatnak, hogy Bajától vegye az áramot. Hogy bizalmat keltsek belé, „társtulajdonosként” beléptem a kalocsai üzletbe. Csak ezen az úton volt napok alatt és teljes csendben a bajai érdekkörbe bevonható a kalocsai áramszolgáltatás. Amikor ez köztudomásra jutott, a Salgó is, Kalocsa város is prüszkölt. Persze ők csak azt tudták, hogy a Kalocsai Villamossági Rt. megegyezett a bajai üzemekkel, hogy az áramot tőle vásárolja. Hogy az Rt-ban rajtam keresztül már féltulajdonos a város, azt senki sem tudta, a kalocsai társtulajdonos sem. Csak jóval később, amikor a dolgok már rendeződtek, s az új üzlet a tulajdonosok számára nem bizonyult kedvezőnek, rendeződött a kérdés úgy, hogy a kalocsai concessio nyíltan a bajai üzemekévé vált. Hát ez bizony nem egy álmatlan éjszakámba került, de csak így volt lehető megvédeni a bajai conception s igazolni annak üzletileg is igen előnyös voltát. Voltaképpen túllicitáltam Reischlt is meg Telbiszt is: tőke nélkül is jól szolgáltam a város érdekét. A bajaiak közül csak Horváth Iván üzemigazgató3 tudott a háttérben történőkről, s öt bizottsági tag láttamozta a lezárt borítékot, amelyben a társtulajdonosi szerződés egy példánya volt, s azt H. Iván őrizte. Becsületükre legyen mondva az aláíró városatyáknak - legalább nálam -, sose érdeklődtek, mi van a zárt borítékban? Bizalmukat az eredmény igazolta. Voltaképp az ilyen jól sikerült gesztusok után Mária Terézia-rendféle járt volna; no mert ha rosszul sikerült volna - szabálytalan lévén a gesztus -, nagyon keserű levét ihattam volna. Reischl pompásan igazolta a Magyary [Zoltán] könyvében bőven tárgyalt fontosságát a főnöknek. Ha nem csalódom, Telbisz sem beamterből lett városvezetővé. Bíró előbb ügyvéd 55
