Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
helypénzekből az uradalmat fele annyi idő alatt kifizette, s amikor a megváltott jog már teljesen tehermentes volt, akkor - minden ellenszolgáltatás nélkül - odaajándékozta a városnak! Reischl Vencel a cseh erdőben született (1818). Neve után ítélve félig német, félig cseh. Szülei szegényparasztok voltak; ezért az elemi után mindjárt sörfőzőinas lett. Hamar kitanulván a mesterségét, még 1838-ban Magyarországra jött, több helyen kocsmároskodott; 1841-ben megvette a keszthelyi uradalmi sörházat, s mert jól is nősült, a 60-as években már vagyonos ember. A városbírói „fizetést” mindig jótékony célra adta, a sörfőzdéjét is hamarosan átadta unokaöccsének. Ő csak bíráskodott, s a takarékba járt, amelynek egyik alapítója s fő részvényese volt. Mennyire igazolódik nála is a tétel, hogy a városigazgatás lényegében: üzemigazgatás! Reischlnek városvezetéshez nem volt meg a képesítése, de annál több volt a képessége s lelki alkalmassága! Amit Reischl tett, nagyobb stílusban: Telbisz [Károly dr.] csinálta utána a nagyobb Temesvárt. Amikor a katonáék Temesvár várjellegét feladták, a kincstár a várövet értékesítette. Telbisz a parcellákat szép csendben összevásárolta, s amikor ezzel készen volt, azokat önköltségen felajánlotta a városnak. A temesvári városatyák azonban nem voltak rövidlátók, polgármesterük ajánlatát, mindjárt az első szóra köszönettel elfogadták, s ezzel lehetővé tették igen kedvező körülmények közt az új városrendezést. Persze Telbisz is gazdag ember volt, módja volt az ilyen császárvágásokhoz. Erről még tanácsjegyző koromban Geml [József dr.] főjegyzőnek, később Telbisz utódjának Temesvárról írt könyvéből vettem tudomást. Nagyon tetszett a dolog, s ezért siettem hírt adni róla akkori főnökömnek, Bíró [Károly] szabadkai polgármesternek. Pár, apróbb városszabályozási megoldása kisajátítás útján nagyon drága, lassú és körülményes is volt. Ajánltam Bírónak, kövesse Telbisz példáját; megteheti, hisz’ ő is vagyonos ember. „Igazad van - felelte - a rendes bírói út drága megoldást ad, s hosszadalmas; de ettől az úttól én mégse térek el. Először azért, mert Szabadka elbírja a drágább megoldást is, másodszor azért, mert el akarom kerülni, hogy az emberek suttogjanak.” Elismerem, hogy Bírónak álláspontja akkor Szabadkán helyes volt. Számolt a szabadkai lelkülettel s azzal, hogy ellenzéke rosszmájú. A bunyevácz tisztes gazdák feltétlen bizalma még saját fiuk, Mamusich Lázár polgármester irányában is megrendült, amikor unokaöccse, M. Ágoston ügyvéd a közgyűlésen odadörögte: Lázó, Lázó, hol vannak a mi ezreseink?!1 Pedig Mamusich igazán gazdag ember volt, gyerektelen, s minden költséges passziótól mentes, és ... unokatestvére is jól tudta, hogy teljesen tisztakezű. De ez csak egy példa a sok közül: mire képes az elvadult pártoskodás. Magam nem követhettem Reischl példáját, mert én szegényen kezdtem, és szegényen is folytattam, hiszen mindig csak „beamter” voltam. Csak veszekedni tudtam a bírósággal, de azt nem tudtam kikerülni. A bírák abban az időben még elefántcsonttoronyban éltek, a való élet helyi kérdéseihez nem ereszkedtek le. Amikor ők jogászok voltak, akkor még szüntelen a magántulajdon „szentségéről” hallottak beszélni, s ha valamely kisajátítási ügy eléjük került, egyik oldalon a véges vagyonú alperest, a másik oldalon a korlátlan lehetőségű kincstárt vagy várost látták. Egyszer magával az elnökkel vitáztam, aki maga is azzal érvelt: „A város gazdag! Nézd! A kisajátítást szenvedő maga elismeri adóvallomásában, hogy x értéke, tiszta vagyona van. A családban 4-en vannak, egy főre jut x/4= tekintélyes summa. Pedig köztudomású, hogy az adóvallomások sose adják az igazi, a teljes valóságot. Ezzel szemben a városi zárszámadások, ha nem hűek, akkor min-54
