Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Sajtóválogatás. 1914-1956
házak, a Grünhut-ház, a két új óvoda, négy elemi iskola, a közkórháznak sok új épülete; a kórháznak, a tűzoltóságnak s az iskoláknak új és modem felszerelései stb., amelyek mind ennek a törvényhatósági bizottságnak részben a békében, részben azóta elért vagyonszerzései. Ki fogja ezt a vagyonemelkedést lebecsülni, ha rámutatunk arra, hogy a vagyonszaporulatban például a világítási üzemek, sem a gázgyár, sem a villamosüzem vagyonként nem szerepelnek. Igen tanulságos ennek a vagyonszaporodásnak a városi pótadóbevételekkel való szembeállítása. Békében a pótadó címén elért bevétel legmagasabb összege 1912-ben jelentkezett, amikor a tényleges bevétel 229 000 P volt. A megszállás után a legmagasabb pótadóbevételt 1928-ban értük el, amikor ezen a címen nem egészen 190 000 pengő volt a bevétel. A törvényhatósági bizottság a városigazgatást ellátta; a közegészségügyi, közoktatásügyi, népjóléti stb. kiadásokat mind a város rendes jövedelmeiből fedezte; az egész pótadóbevételt pedig nagyon megtoldott összeggel a város fejlesztésére, s a jövő feladatait is szolgáló beruházásokra és új jövedelmi források megteremtésére fordította. A város tiszta vagyona 1910-ben 6 000 000 pengő volt. Egy polgárra jutott tehát 285 pengő eszmei vagyonrészesedés. 1928-ban a tiszta vagyon 10 560 000 pengő, az egy polgárra eső vagyonrészesedés tehát 476 pengő. Ebből az látszik, hogy a városi vagyon erősebb mértékben növekedett, mint a népesség. Ezek persze csak rideg pénzügyi adatok, s nekünk nem szabad felednünk, hogy a kimutatott több vagyon nemcsak pénzértéket jelent a polgárságnak, hanem jelent több iskolát, fejlesztett kórházat, haladottabb szociálpolitikát, sok munkaalkalmat és fokozódó boldogulási lehetőséget, hogy a vagyonszaporulat egy része már közvetlen jövedelmet is jelent, amilyenek az új épületek, a mátéházi építkezések, a Rezső-telep, a Duna-parti rakodó stb. Bizonnyal fel fog merülni a kérdés, hogy ezzel a respektabilis vagyonszaporulattal lépést tartott-e a régi vagyonnak konzerválása; vajon a régi vagyonnak nemcsak értékelése, hanem mai állapota is megfelelő-e a múlt állapotának. Erre a kérdésre könnyű a törvényhatóságnak felelni: Ma a Mátéháza bizonnyal ér annyit, mint 1910-ben, mert ma már a rajta lévő összes épületek a város tulajdonai. A város tulajdonát képező építmények száma ma 56, ez 25-tel több, mint a békében. Lehet, hogy lesz olyan ellenvetés, amely szerint ez a vagyonnövekedés kifogásolható arról az oldalról, hogy túlzott takarékoskodás eredménye, hogy takarékoskodtunk ott is, ahol az a korszerű igények nívótlan kielégítését vonta maga után. Hogy az e téren tanúsított takarékoskodás azonban nem jelentette a fejlődés megállítását, azt a záró számadások adatai beszédesen igazolják. Ezt igazoló példának bemutatunk egy-két adatot a forgalom köréből: 1910-ben 80 000 m2 téglajárdánk volt. Ma van 100 000 m2. Amíg a régiek mind téglából valók, addig az új járdáknak nagyobb része már beton, a kisebb része aszfalt. 1910-ben a városunknak 203 000 m2 utcaburkolata volt. Nagyobb részben terméskő, kisebb részben tachit fejkő. Ma majdnem 11 000 m2-reltöbb az utcaburkolatunk, s ennek nagyobb része beton és betonalapos bazaltkő. 1910-ben csak 8 km kiépített országutunk volt, ebből is 5 km kőalap nélkül. Ma 24 és fél km kiépített közutunk van, mind kőalappal. 351 i i
