Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Borbíró Ferenc előadásai az Amerika Hangja rádióban
VI. M. C: Az Amerika Hangja rádióegyetemének társadalomtudományi sorozatában Borbíró Ferenc Az önkormányzatok védelmében utolsó előadását tartja a polgárságról, s annak az önkormányzati életben is kimagasló szerepéről fog szólni. Az előadó áll a mikrofon előtt. Borbíró: Nagy atlaszok bevezetőiben szokás felsorolni a legmagasabb hegyeket, a leghosszabb folyókat, a legjelentősebb tengermélységeket meg a legnépesebb városokat. Ezt az utóbbi felsorolást az újságok rendszerint úgy közük: a legnagyobb városok. Ebben sok olvasó rangsorolást is lát, de öregebb hiba, hogy sok polgármester a maga rangsorát is. A városok igazi nagyságát jobban tükrözné: Mennyi polgárainak száma? Mert jó rész inkább csak lakos. A kettő közt lényeges a különbség, a lakosnak csak igényei vannak, városához inkább csak érdekszálak fűzik, s nem érzelmiek. Viszont a polgár kötelességeket is érez, igényei áldozatkészségével párosulnak, számára a város nem puszta élettér, az egyben szűkebb hazája is! A város igazi rangsora nem a természet adományaiból, konjunkturális lehetőségekből adódik. Sokkal inkább abból, hogy mennyire simul azokhoz a teljesítmény, a rendelkezésre állt erőkkel elért eredmény! Ezt nem lehet lattal méricskélni, de azt meg lehetne állapítani, melyik városnak, melyik csoportban a helye? Abban-e, amelyben kiválók a teljesítmények, vagy abban, ahol a képességek nincsenek jól kihasználva, s emiatt az eredmény alatta marad az elérhetőnek? Elég volna három csoportba sorozás. Már ennyi is ösztönző lehetne. A régi, inkább csak kérkedés helyébe nemes versenyt állítani! Versenyt, amelyben még kisebb városok is részt vehetnének. Azzal a felfogással is többször találkozunk, hogy a közönség pusztán tárgya a közigazgatásnak, holott az egyben fontos tényezője is. Hogy ezt a szerepét milyen szinten teljesíti, az nagy mértékben meghatározója értékének is. Egyik nagyközségünkből a büntető bírónak alig akadt dolga. Szigorú rendet tartott maga a polgárság. Ha valaki megsértette a falu íratlan, minden papírra vetettnél erősebb törvényét, azt maguk „elintézték”. Bántani egy újjal se bántották, csak - például - a kocsmában senki se ült az asztalához; ha szólt, mintha nem is hallották volna... Hamar belátta: számára nincs más megoldás, el kell hagynia a falut. Valahol egy főtisztviselővel mentem az utcán. Egyszerre csak nagyot köszönt az utca túlsó oldalára. Akkora előzékenységgel, hogy nem állhattam meg kérdezősködés nélkül: - Kinek szólt ez a feltűnő üdvözlés? - Kérem, egy kereskedőnek. Tegnap harmadszor sikerült kiegyeznie hitelezőivel. Most már egészen „beérkezett”! Ugye, hogy ég és föld különbség?! Az a falu maga dobta ki magából a szemetet; ebben a városban még a főtisztviselő is megsüvegelte. Hányszor hallottuk: Ki kell nyitni a városháza ablakait, hadd tóduljon friss levegő a dohos szobákba! Igaz, a szellőztetés több helyütt elkelt. De ebben a városban inkább védekezni kellett volna ellene. Jellemző példákkal bőven tudnék még szolgálni annak bizonyítására, hogy igenis van genius loci, sajátos, arra a helyre jellemző közszellem. Lehet az emelkedett, de lehet alacsony szintű is. Megrontani mindig könnyebb, mint megjavítani. Döntőn befolyásolja az élenjárók példaadása. Kár, hogy az illetékesek nem méltatták, talán észre se vették az 269
