Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Bajai portrék - tiszttársaim
juttatás, lehetőséget adni, hogy a jó erők „kijátszhassák” magukat. Nem elvenni tőlük az általuk megtakarított hitelt, hanem engedni, hogy azt ők a maguk belátása szerint, a maguk ügykörében használhassák fel.)... És szerétéiből, amely ne csak langyos szavakban nyilvánuljon meg, de ha kell kiállásból, védelemből is! Erről bővebbet talán majd máshol. Nekem nem kellett ezt könyvekből tanulnom. Amikor Bajára átmentem, az édesanyám adta útravalóul: „Fiam! Szeresd a tisztikart! Csak velük együtt érhetsz el komoly eredményeket!” „Szeresd a tisztikart...” Ha ilyetén fogalmazásban helyes a tanács, úgy bizonnyal csak az apai szeretetről lehet szó. Az édesapa szeret, de tudja, hogy szeretetének fegyelmező erővel is kell párosulnia... a gyerekek érdekében is. Aki város élén áll, annak családjába nemcsak a tisztikar, hanem a város minden polgára beletartozik. A polgármester köteles az egyetemesség javára áldozni minden erejét, tekintet nélkül arra, hogy fáradozását megérdemli-e városának minden polgára. Amit tisztikara felé kell éreznie, az pontosabb kifejezéssel élve nem szeretet, hanem értékelésen alapuló megbecsülés. A megbecsülés tisztább a szeretetnél, annak finomabb párlata. Nyilvánvaló, hogy ez csak a jó tisztviselő felé éreztethető. A polgármesternek bizonyos fokig minden tiszttársát kell „szeretnie”. Gondját viselnie, ha kell tanítania, nevelnie mindenkor kell. Szükséges, hogy mindegyik számára meg kell teremtenie a jó szolgálat lehetőségeit. Csak akkor ejtheti el, ha a tőle telhetőt már megtette, s bizonyítékát kapta annak, hogy jó szándékú ráhatásai eredménytelenek. Viszont ekkor el is kell ejtenie; akkor is, ha különben kedves előtte. Kénytelen elejtenie az egyetemesség érdekében, mert tudnia kell, hogy működésének eredményessége nagymértékben függ a tisztikar színvonalától. Az alábbiak csak példák a sokrétű főnöki bánásmód köréből. A főpénztámok életét költségesebbnek láttam, mint amilyen kitelhetett fizetéséből és családi vagyonkájából, s az alkoholnak mind jobban rabja lett. Figyelmeztetéseim eredménytelenül hangzottak el. Már odáig jutott, hogy a borosüveget hivatalában se nélkülözhette. Felszólítottam, menjen nyugdíjba. Rokonai jöttek kérdezni: Miért a nagy szigor? A pénzkezelésben semmi kifogás! - Azt feleltem: Eddig nincs, de holnap már lehet, holnapután pedig bizonyosan lesz. Hajlandók-e minden vagyonukkal jótállni érte? - Hogy kívánhatom ezt tőlük? - Nem kívánom, viszont lássák be, ha tétlen maradnék, vállamra nagy felelősség nehezülne. Röviden: nem vártam be a bajt, hanem megelőztem. Egyik családos főtisztviselőnek szörnyen kuszáit volt anyagi helyzete. Joggal féltem és féltettem. Mivel a szelídebb ráhatás nem használt, kikényszerítettem belőle megfelelő lemondási nyilatkozatát, s azt a fiókomba zártam. Tisztában volt azzal, hogy nem tréfálok, és csak rajta múlik, hogy lemondását iktattatom-e? Jó darabig magam ellenőriztem, hogy fizetéséből elég megy-e adósságai törlesztésére. Igaz, ezzel az intézkedéssel a színvonal nem emelkedett, de legalább nem romlott. Egy napidíjas fondorlatos úton apró összegekkel zsarolta a külvárosi adózókat. Rögtön elbocsátottam, s visszavenni semmi könyörgésre sem voltam hajlandó. Ez nem volt 246
