Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Össze-visszák
A nagy vidéki városok polgármesterei tán még jobban éreztették „magasabban” állásukat. Abban az illúzióban éltek, hogy városuk nagysága magával vonja az ő nagyságukat is, s hogy a városok nagyságát azok lélekszáma jelzi - nem pedig teljesítményeik. Hát hiszen ilyes fajtán van ez a diplomáciában is! A footballban már előbbre vannak. A csapatokat mindenkori teljesítményeik szerint rangsorolják, történelmi jogon egyikük sem tarthat igényt kedvezőbb osztályozásra. Magában a Szövetségben a főváros úri módon viselkedett, a Szövetség terheiből gavalléros részt vett. Szellemi, erkölcsi hatása azonban nem volt érezhető. Igazi együttműködésről nem lehetett beszélni. A vidéki városok szűk korlátái közt a fővárosiak tán mozdulni se tudtak volna; a vidékieket pedig a főváros lehetőségei elkápráztatták, nagy méretei szédítették. Rá se gondoltak, hogy a 2x2 mindenhol 4, s a városi életnek vannak a nagyságtól független törvényei és tanulságai is. Tudtommal a Szövetségben se a fővárosnak a vidék, se a vidéknek a főváros számára mondanivalója nem volt. Magasabb, egyetemes elvi kérdések szőnyegre nem kerültek. Egyik jelzője a Szövetség vérszegénységének! Hiszem, hogyha a Szövetség igazgatói semerre se elkötelezett, független, nagyobb tudású, szélesebb látókörű egyének lettek volna, a Városok Szövetségében a munka eredményesebb, a kapcsolat pedig erősebb s termékenyebb lett volna. Nem felejtem a Fővárosi Könyvtár, főleg a Fővárosi Statisztikai Hivatal nagy értékű segédkezét! Aligha csalódom, hogy ez „más lapra tartozik”. Intimitások Sohase hittem, hogy tehetség vagyok. A magam javára jó lélekkel csak annyit mondhatok: közigazgatási érzékem bizonnyal örökség. Az édesapám Szabadka főjegyzője, anyai nagyapám Bács megye főszolgabírája volt. A készséget pedig a köznek odaadó szolgálatára pompás mestereim fejlesztették ki belőlem. Nem valószínű, hogy babaversenyen díjat nyerhettem volna. Jó édesanyámnak sok fáradozásába került gondozásom. Gyerekkoromban elégszer betegeskedtem. Siheder éveimben többen csodálták, mennyire „kivakaróztam”. Nehezen zabolászható gyerek lehettem. Ezért adtak be szüleim a jezsuiták kalocsai intemátusába. Bár alapítványi helyre kerültem, anyagilag nem nagyon mentesítettem őket. Gondjaik pedig megmaradtak: a kalocsai gimnáziumban is csak bukdácsolva haladtam előre. Édesapám halála miatt a Vili. osztályba már hazakerültem. Az érettségi mulatságon becsíptünk. Én örömömben a fölött, hogy a vizsgán - a főispán hatékony „érdeklődése” révén - szerencsésen átestem; osztályfőnököm, a derék Webel latintanár pedig ... megszokásból. Ellágyulva köszöntem neki minden jóságát. Viszonzásul a legjobb akarással se tudott vigasztalóbbat mondani: „Azért fiam csak szamár maradsz te egész életedben!” Valahogy úgy kell lenni, hogy a borban néha csak őszinteség van. Édesapám hirtelen halállal, fiatalon halt el, feldúlt otthonunkba a gond költözött mindjárt a helyébe. Szegény jó anyám hősként küzdött, hogy az anyagi összeomlást 2 fia ne nagyon érezze. Az érettségi után hamarosan kenyérkeresőnek kellett beállnunk. Édesapámat szerették, értékelték. Ennek köszönhettük, hogy a főispán meg a polgármester olyan 217 i ■
