Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Honnan jöttünk, kik vagyunk? Lányának, Mártának kérésére Keszthelyen, 1956-ban írt visszaemlékezések
... dolgozom, úgyhogy idővel közigazgatási bíró lehessen belőlem (egyenrangú volt a curiai bíróval). Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy 1914-ben Belgrád katonai kormányzójának szaktanácsadója leszek... papíron. (Belgrád nem tette meg a szívességet, a hadvezetőség akkori számítását alaposan keresztülhúzva: nem esett el.) Arra még kevésbé gondolhattam, hogy 1915 őszén, Baján leszek polgármester, hozzá meghívás alapján, ami egyedülálló volt a magyar városigazgatásban! Extra munkáim révén már Szabadkán se lett volna reménytelen továbbhaladásom. Amikor híre ment, hogy meghívnak Bajára, vezető emberek törekedtek lebeszélni. Törley Gyula mondta: „Ne menj! Mit tudsz csinálni Baján? Úgy jársz majd, mint a szakács az üres konyhán: megbolondulsz! Bíró polgármester a háború végeztével főispán lesz, a helyére te fogsz kerülni”. Mégis átmentem. Gondoltam, jó lesz a bajai gyakorlat Vorschulenak, és jó, ha a szabadkaiak elfelejtik a sok elfelejtendőt, köztük azt is, hogy díjnok koromban hánynak segítettem fel a kabátját a főispáni hivatalban! Szegény jó anyám! Számára még ez az öröm se volt egészen teljes. Azt, hogy polgármesternek meghívnak, azt szinte természetesnek találta; de fájlalta, hogy miért nem az ő kedves városába: Zomborba! Hát igen, még lázálmában se gondolhatta senki, hogy a háborút elveszthetjük; hogy még Bácskát is elveszthetjük, és csak egy csücske marad nekünk, az akkor még haldoklónak vélt Bajával! Az összeomlás szétszakított bennünket. Mamuska ugyan kijött, s egy darabig nálunk volt Baján, de hamarosan visszament Suboticára, s ebben a bűnös én voltam - ma úgy mondom - a magam érzéketlenségével. Még Szabadkán mondta: Milyen szép szokása a derék Birkáss Gyula ügyvédnek, ha csak 5 percre is, de mindennap benéz az édesanyjához! Megéreztem, fáj neki, hogy hetek is elmúltak, s én nem nyitottam rá az ajtót. Persze szegény nem tudta, hogy én nem vele, de a magam családjával szemben is - legalábbis formalitásokban — érzéketlen voltam. Gondoltam: azzal, hogy minden erőmet beadom abba a munkába, amely elvégre családomért is folyik, akkor a leglényegesebbet megtettem; a formalitásokra meg nem juthatott időm, mint a jómódú Birkáss Gyulának. Ma már tudom: túlzásba mentem! Persze édesanyám nem is sejtette, hogy polgármesterségem mennyi nehézséggel járt, és hányszor lógott sorsunk nagyon vékony szálon az elején, amikor az idők nagyon megnehezültek felettünk, s még nem állt annyi eredmény mellettem, amely positiómat végül is szilárddá tette. Mégis a múltból ma csak az bánt, miért nem marasztaltam anyámat igazabban. Mert marasztaltam, de az anyai szív megérezte, hogy lelkem mélyén helyeseltem, hogy visszamegy, s ezzel nem dobja el magától nyugdíját. -Mamuska visszament, de körülötte a légkör is megváltozott, az élet is folyton nehezebb lett, ereje pedig folyton csökkent. Ma is hálás vagyok ipaméknak, Petőfi utcai kényelmes házuknak első szobáját átadták neki, s ezzel mentesült munkától is, gondtól is; életének utolsó szakaszát nyugodttá, derültté tették. Mikor megbetegedett, Piroskámnak megengedték a szerb hatóságok, hogy ápolója lehessen. Súlyos betegségében végig ott volt mellette (rák). Tőle tudom, hogy fájdalmait hősiesen viselte, s az utolsó útra tökéletesen felkészült. Nagy lelki erővel gyászjelentését is maga írta meg: „nemesvidi Beretzk Gábor földbirtokos és neje Molnár Mária, megilletődve jelentik, hogy nászasszonyuk...” 185
