Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezése a Nagyrábéra történt kitelepítésre
A vasárnap eltelt a készülődéssel. Nem voltunk felszerelve ilyen munkára, és most gond volt, hogy milyen ruhát, takarót vigyünk, amelyért nem kár a kincseink közül. Hétfőn hajnalban, mikor felpakolva mindennel, amit szükségesnek gondoltam, egyéb sorstárssal a tanácsház felé baktattunk, újnak és ismeretlennek tűnt nemcsak a falu, de az egész világ valahogyan. A hajnal hűvössége borzongatott, és kicsit az izgalom is. Nagy libafalkákat álmos gyerekek meg görbén öregedett asszonyok tereltek kifelé a tarlókra. A sorra nyíló kis ajtókon férfiak fordultak ki; a loholó malacok körme vidám ritmust kopogott a keskeny betonjárdán; az út szélén tehenek nyomában fátyolszerűen szállt a por. Néha egy-egy szekér zörgött el mellettünk. A kerítéseken támaszkodó kíváncsi asszonyok szemét a hátunkon éreztük. A falu még bizalmatlan volt velünk és figyelő. A hivatalos propaganda beígérte, gaz kizsákmányoló, népáruló, bitang embereket a kulákportákba bezsúfolt, letört, megtört, kifosztott, jórészt öreg emberekben nem tudta felismerni. De nem volt ellenséges, csak óvatos és bizalmatlan. A sok beígért haramia helyett egy sereg jórészt idősebb, hajszolt, hányt-vetett nincstelent kapott, és most nem tudta még, hogy a látszat mennyire valóság. Mikor a tanácsház nagy, kopár udvarára befordultunk, ebben az üres térben a két ránk váró szekér szinte elveszett. Már páran álldogáltak körülötte a mieink közül, óvatos távolságra a két rendőrtől, akik hivatva voltak bennünket az úton őrizni. Mindenki halkan beszélt, és ettől szinte ünnepélyes hangulat keletkezett, amely a szállingózó újonnan érkezőket is mindjárt elfogta. Régebbről kevesen ismerték egymást, de a vagonokból, meg a tanácsházi raportokból már ismerősek voltak az arcok. És egy-egy kulákra jutott belőlünk amennyi csak befért, ezekkel már bajtársi összefogásban éltünk. A kocsisok az égre, a rendőrök az órájukra pislogtak. Ötkor indulás! A gazdaság megbízottja felolvasta a névsort. A katonák Jelenje” árulóan pattogott, a nők zavartan mondtak igent, a fiatalok az iskolából ismerősen, vidáman jelentkeztek. Öt óra volt. - Felülni! - vezényelt a gazdaság embere. Huszonheten voltunk, négy nő közöttünk. A gazdaság embere olyan „hallja maga” modorban elosztott bennünket. A szekér aljára a motyók kerültek, volt azok között minden, a viharvert hátizsáktól az összemadzagozott papírdobozig. Ezeken a holmikon a nők és az öregek ültek, a többi a szekér oldalán kifelé lógatta a lábát. Kicsit oldódott az elfogultság, és csendes, nevetéses beszélgetés kezdődött a fészkelődés percei alatt. De nagyon igyekeztünk csak általánosságban beszélni, mert a szekérzörgés felett is látszott, hogy a kocsis mellett ülő rendőr minden szavunkra ügyel. Két zsidó is volt közöttünk. Egy idősebb, felnőtt lányával. Őket már mindenki ismerte, és mindenki ismerte az esetüket is, mert a kétségbeesett apa minden alkalmat megragadott, hogy tiltakozzék a kitelepítés miatt. - Kérdem én? - mondta óriási pátosszal, és a hangsúlya pajeszeket varázsolt füle mellé. - Kérdem én, mit keresek én itt? Tényleg mit keresett köztünk szegény feje? Pántlikás zsidó volt, a Garayn [piac] volt standja, kevés pénze és sok gyereke lett ott. Komolyan sérelmezte, hogy velünk került egy kalap alá, és remélte, hogy kérvényei, amelyeket csak úgy öntött a hatóságok, pártfórumok és befolyásos pártemberek felé, majd eredménnyel járnak. Egyelőre osztozott a sorsunkban, és munkára csak azért jelentkezett, mert félt, hogyha nem dolgozik, rossz pont lehet számára. Minden zsebe tele volt vásári fésűkkel, kerek tükrökkel, gyöngyökkel, játékokkal. Alkalmas pillanatban mindég kihalászott valami kincset ezekből a feneketlen zsebekből, és sikerrel törte meg velük az emberek bizalmatlanságát. Ő volt, aki számára teremtek a parasztok zöldséges kertjei. 165 i i
