Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezése a Nagyrábéra történt kitelepítésre
A másik egy 36-38 év körüli, magas, kicsit már a hízásra vallóan vállas, jóképű férfi volt. Nem avval ütött el közülünk, hogy zsidó kinézése volt, de avval, hogy remek felszerelése volt erre az új életre. A legkitűnőbb sportcipő, kockás harisnya, sporting, viharkabát, óriási, remekült csinált hátizsák annyi zsebbel, amennyi csak ráfért, mindegyikben egyegy termoszedény rejtve. Felfújható gumimatractól kezdve a puha gyapjúplédig, minden elsőrangú turista holminak volt a szerény birtokosa. Mert ő szerény volt, mint egy kisfiú, kicsit úgy is nézett ki, mint egy nagyra nőtt gyerek, szerény, mint egy kitűnően nevelt fiú. Hallgatott, kedvesen segített, és önként foglalta el a legkényelmetlenebb helyet a kocsin. Öt óra volt, mikor kicsörömpöltünk a faluból. A nap már nemcsak világított, de melegített is, a szekér vasrészei lassan átmelegedtek, és a ferdén tűző napsugarak fantasztikusan torz árnyékként futottak velünk. A kocsis és a rendőr a bakon zordan hallgattak. Mi is óvatosan, elég csendesen beszélgettünk, főként „szakértőket” vadásztunk magunk között. A legidősebbnek egy madárijesztő kinézésű férfi tűnt, aki a mi kocsinkra ült fel a főhelyre, a csodálatos zsidó hátizsákra, a szekér közepén. Nyíratlan haja még öregítette, és kis, aszalt alakján a kölcsönkapott ócska civil ruhák jellemesnek hatottak. A szemét idegesen hunyorgatta. A lovak poroszkáltak, a szekér rázott kegyetlenül. A szavak is szaggatottá váltak a rázástól. Fátlan, lapos vidéken vitt az út, nagyrészt még lábon álló, érett gabonatáblák és haragoszöld dohányfóldek mellett. Imitt-amott dolgozott már az aratógép, de tarló még csak a kulákföldeken volt. Mire 6 óra tájt bekanyarodtunk a gazdasági udvarba, a nagy, vedlő vakolatú, elhanyagolt épületek közt már mindenki elgémberedett az ülésben, és belefáradt a rázásba. Alig tudtam körülnézni, mert sietve tereltek be bennünket egy óriási, piszkos istállóba. Újra számba vettek mindannyiunkat, és egy-egy villát nyomtak a kezünkbe. Előkerült egy brigádvezető, aki, hogy ügybuzgalmát mutassa, feleslegesen hangosan és nagy trágárságokkal fűszerezve adta ki a parancsot, hogy az istálló a legrövidebb időn belül tiszta legyen, „mint a pohár” - mert ha nem! Ha nem, a legenyhébb büntetés, amit beígért, az volt, hogy felnyalatja velünk. Látva a helyzetet, sietve kértem egy-két seprőt is. A válasz az volt, hogy „Ne pofázzon, hallja!”, de egy legényke hamarosan hozott két hatalmas kóróseprőt meg egy vödröt. Úgy estünk neki a munkának, mintha az életünk függött volna rajta. A trágyát, rothadt szalmát ki kellett egy szekérre hordani, és egész pókhálófűggönyöket szedtünk le, ablakot mostunk, tisztítottunk olyanokat, amelyeket eddig csak az eső mosott, söpörtünk. Kicsit azért ennyi ambícióval, mert ez lesz a szállásunk, ki tudja, mennyi időre, kicsit azért is, mert mindenkiben izzott a vágy, megmutatni... Mit? Hogy különbek vagyunk. Végül ránk zárták az ajtót. A kitakarított nagy uradalmi istálló furcsán hatott most a rágott jászol alá hordott fákkal, a gödrös, trágyaszagú földdel az állások alatt, a téglajárda hiányos szalagja még száradt a sikálás után, a falakon piszok, mint egy lassan futó szalag. Az apró, csillogóra mosott ablakok négyszögein meg az összeszáradt ajtó hasadékain beáradó fény modem mintákat rajzolt. Por szállt a levegőben és ammóniák szag. Kifáradva támaszkodtunk a jászolokra, vagy a sarokban halmozott motyókon üldögéltünk. Vártuk a tiszta szalmát, ami majd fekhelyünk és egyben minden bútorzat lesz számunkra. A kis lompos öreg, aki eddig emyedetlen buzgalommal hordta ki a trágyát, most kicsit távolabbra tőlünk megállt, és folyton rángatózó karjával, szapora pislogások között levette viharvert kalapját, köszörülte a torkát, és várta, hogy a figyelem ráterelődjék. Mi166
