Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
Egyik emigránsnak akkor még nem volt kocsija, munkahelye meg kb. félórányira. Maga mesélte: tán 1-2-szer ment gyalog, mindig akadt kocsi, amelyik felvette! Úgy érzem, csupa kicsiségek, s mégis mennyire jellemzők a színvonalnak elhallgatott másik oldaláról! Azt bizonyosan tudod, hogy származás szerint bunyevác vagyok, de azt már nem tudod, voltaképp mi is az a bunyevác? Hát, hogy rövid legyek, ha bunyó megjelent annak idején az udvarnál, biztos, hogy előbbre ültették a kamarásoknál, de még a máltai lovagoknál is! Hogy erre eddig még célzást se tettem, csak szerénységemnek tulajdonítsd. Most is pusztán azért érintem, hogy könnyebben érthess meg. Mi bunyók, szerények vagyunk. Csak egyszer akarunk kifeszülni, ha kocsinkba már Szt. Mihály lovai vannak befogva. Azt akarjuk, hogy amikor utolsó utunkon visznek, mindenki elismerje: szépen búcsúzik, megérdemli a tiszteletadást. No jó, ezt otthon meg lehetett tenni annak idején, de most hozzá itt a messze idegenbe! De ha beleegyeznék ebbe a kényszerűségbe, akkor nem lennék igazi bunyó. Meg is találtam a rangunkhoz méltó megoldást. Szülővárosomban rangosabb temetés nem lehetett zene nélkül. A nagytemplom zenekarának jó része a kiegyezés után is ittragadt cseh trombitás volt. Ezeknek jól jött egy kis mellékkereset. Az ezredzenekarban eleget muzsikáltak, ha katonát temettek. Azt ingyen cselekedték, miért ne lehetne „civilnél” is, aki fizet. Emlékezem, a városon keresztül Beethoven gyászindulóját fújták, a simái meg egy másik klasszikust. A szerzőt elfeledtem, de a dallamot, mindkettőt, ma is hibátlanul tudom. A sírnál elhangzott gyászdalban a kürt vitte a szót, s jól megríkatta a gyászolókat. Mindenről lemondok, de ebből az egyből nem engedek! Az ám, de messze körzetben nincs trombitás; a hajók is csak tülkölnek, ami odahaza csak a kanászoknak járt ki. Trombitálni én se tudok, de fütyülni nagyon. Persze ezzel nem várhatom meg temetésem, de annak már nincs akadálya, hogy a zenét - előlegezzem. Olyan igazán szívből más úgyse tudná, méghozzá én ingyen csinálom. Különben sem illik már koromhoz a „heretyutyú”. Hát egész nap Beethoven és társa van műsoron. El se hinnéd, még a madarak is figyelnek, de énekes alig van köztük, kórussá nem fejleszthetem őket. Belépvén a 80-ba, már nem 70-kedhetem. Bölcs dolog is mindig figyelmeztetni magam: Memento homo, quia pulvis es et in pulvern reverteris.7 Váli jól adta elő kérésünket. Megelégednénk az érmékkel, amelyeknek külön értékük nincs. Örülnénk, ha ennyi is teljesíthető lenne. De senki se csináljon belőle cabinetkérdést. Nélkülük is jól alszunk. Bosszantó, hogy hamar elfelejtem, előzőleg mit írtam már meg. Ismétlésbe bocsátkozni meg nem szeretnék. Nem tudom, megírtam-e, rábukkantam védőszentemnek nagyon nekem szóló intelmére: „A múló idő arra való, hogy kiérdemelhessük az örökkévalóságot.” Azóta tudom: senki se lehet feladat nélkül, az aggastyán legkevésbé! Ilyen jó dolgom akkor se volt, amikor in floribus voltam,8 csak az feszélyez, hogy én, aki már fiatalon kenyérkereső voltam, már egészen kölönc lettem. A kertészkedést is azért csinálom, mert révén az az illúzióm, hogy még nem vagyok egészen hasznavehetetlen. Fura tapasztalatom van: az a kosár föld, amit tavaly csak pár fontnak éreztem, az az idén már kilóban is többnek tetszik. Muszáj, hogy a gravitatio törvénye is változóban. De most nem érek rá, hogy az okát keressem. Hálás vagyok asszonykád szíves üdvözléséért. Arra kérem, ha azt hallaná, hogy nagy útra keltem, a gyerekeknek csak annyit mondjon: elment egy bácsi, aki apátokat szerette is, becsülte is. Woods Hole, 1959. május 7. Feri bátyád 131
