Bánáti Tibor: Bajai arcképcsarnok - Bajai dolgozatok 11. (Baja, 1996)

Vujity Joakim színházalapító

A szerb színjátszás megalapítója 1833-tól 1839-ig tartózkodott Szerbiában. Végrendeletét Baján írta meg 1839-ben, amelyben alapítványt is tett a bajai nagygimnázium számára, 1844-től kezdve évente két görögkeleti vallású diák támogatására. Az 1840. évi nagy bajai tűzvész után még hazalátogatott szüleihez. Állandó lakása nem volt, és óriási csapásként élte meg, hogy elégett összes Baján felhalmozott könyve.

Újabb utazásokra vállalkozott 1840-1842 között. Bejárta Rómát, eljutott Dél-Oroszország távoli vidékeire. Szerbiába 1842-ben került vissza. Belgrádban éldegélt, irodalmi és színházszervezői tevékenységével felhagyott. Elhagyottan, megvakulva, szegénységben ott is halt meg 1847. november 8-án. A Skardalija utcácska mellett lévő öreg temető kápolnájának egyik kriptájában helyezték örök nyugovóra. Amikor a régi temetőt felszámolták, a kápolnát is lebontották, sírja eltűnt.

Baján a szerb templom előtt Aleksandar Zorin, belgrádi szobrászművész által készített és a városnak adományozott, vörös márvány posztamensen álló bronz mellszobra hirdeti városunk szülöttének emlékét - aki mindig bajainak vallotta magát -, amelyet 1990. szeptember 21-én avattak fel.

Egyénisége alkalmasabb volt a vándorszínészethez, mint a tanításhoz vagy az íráshoz, mert az utóbbi különösen mélyreható alkotói tevékenységet kívánt. Azért tanárként, tanítóként és házitanítóként mindig is írt, hogy neveljen és tanúsággal szolgáljon. Megjelentették francia nyelvtanát (1805), egy természetrajzát, amit különösen az iíjúságnak szánt (1809), Napóleon dicsőséges hadműveleteiről szóló romantikus történeteit (1814), erkölcsi elbeszéléseit, illetve erényiskoláját (1823) és földrajzi leírását (1825). Több ifjúságnak szánt művet is fordított, így az Ifjú Robinsont (1810), és más szórakoztató írást az angol és itáliai irodalomból, de ezek kiadatlanok maradtak.

Két - öndicséretben bővelkedő - önéletrajzot írt. Német nyelvűt Budán (1826), a szerb nyelvűt Károlyvárosban (1833). Biográfiájában felfedi önmagát. Ahogyan egy szerb kritikusa, Pavle Popovity megfogalmazta: „... egy beképzelt, önérzetében komikus típust és írót, egy javíthatatlan moralistát és házitanítót, ugyanakkor pedig egy éhező és mindenre helyeslő irodalmárt ismerünk meg a könyvből.”

Több érdekes útirajzot írt. Például Az utazás Szerbiában (Buda, 1828) című munkájában saját magáról is beszél, leírásokat közöl benne kolostorokról, templomokról, régiségekről, hízelgéssel párosítva Obrenovity szerb fejedelem iránt. Belgrádban 1845-ben megjelentette az Utazás Magyarországon, Valahiában, Moldovában, Besszarábiában, a herszoni kormányzóságban és a Krímben című csekély irodalmi értékű,

186