Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

ott egy ágyú az útszélen. Megismertem. A miénk volt. Kezdtem hinni a jelen­tésekben. De mégsem egészen. Kezdtem tanulni oroszul. Találtam egy térké­pet Európáról. Összeállítottam magamnak a cyrill abc-t, megtanultam írni és olvasni nyomtatott betűkkel. A nővér látta, hogy vesződöm, megmutatta az írott betűket, és adott egy német-orosz szórtárt. Próbáltam újságot olvasni. Legelőször is a hadijelentéseket böngészget­tem, de nemigen sikerült, mert csak német-orosz szótáram volt. Csak úgy ta­lálgattam egy szót, s utána néztem a szótárban, helyes-e. Kínlódás volt, de mennie kellett az ügynek. Igénybe vettem az egyszerű őrök segítségét is. Pl. a hadijelentésekben előforduló gyakori szót: poteri, seholsem tudtam kita­lálni. Gondoltam erre, gondoltam amarra, de nem sikerült. Végül az orosz őrhöz fordultam, magyarázza meg, mi az a „poteri". Vett egy zsebkendőt, sétált, és elejtette a zsebkendőt, továbbsétált. így jöttem rá a jelentésre: vesz­teség. Az élet a kórházban elég jónak mondható. A koszt kielégítő, a bánásmód jó, különösen az orosz nővérek kedvesek hozzánk. De ez az állapot csak egy hó­napig tartott. A kárpáti harcokból mind nagyobb és nagyobb tömegekben ér­keztek a sebesültek, úgyhogy január végén kiürítették a reáliskolát, s oroszok részére rendezték be, minket pedig elvittek ugyanezen városban egy másik kórházba, a gimnáziumba. Január végén vonult az utcán a szomorú menet. A nehezebb sebesülteket hordágyon vitték, én két mankóval, a sor végén, egy lábon sántikáltam. A re­áliskola ajtajánál egy csomó kíváncsi verődött össze. Néztek bennünket, saj­nálkozó megjegyzéseket tettek ránk. Egy szegény orosz asszony csak néz-néz. Amint engem meglát, hangos sírásra fakad, keresi a pénzét, emeli az egyik szoknyát a másik után, mint a mi parasztasszonyaink, végül kivesz egy kendő sarkából egy pénzdarabot, 10 kopekást, s a kezembe nyomja. Nem akartam az alamizsnát elfogadni. A vér az arcomba tódult, s már el akartam hajítani a 10 kopekást. De később eszembe jutott, csak a szegény asz­szonyt sérteném meg; megköszöntem az ajándékot, s továbbmentem. Az új kórház szintén iskola volt, de távolról sem olyan szép, mint a régi. Én egyelőre nem is kaptam helyet a teremben, hanem az első emeleten a lépcső­házban feküdtem. Agyam a kápolna előtt volt (minden orosz középiskolában van kápolna), s vasárnaponként állandóan hallottam a könyörgést: Gospod pomiluj, gospod pomiluj. Pár hét múlva helyet kaptam, s régi társaságommal kerültem össze újra. Új nővérünk a volt kaukázusi gubernátor (tartományfőnök) leánya. Kedves, mű­velt és finomlelkű nő, aki nem éreztette velünk a hadifoglyot. Különösen von­zódott a mi kis társaságunkhoz. Ha szolgálatban volt, hozzánk hozatta vacso­ráját, illetve társaságunk részére vacsorát, s elbeszélgettünk. Bejárta fél Európát, tökéletesen beszélt németül és franciául, s nagyon csodálkozott, hogy mi, az osztrák hadsereg tagjai, oly gyöngén beszélünk németül. 16

Next

/
Thumbnails
Contents