Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Nem lelkesedett a háborúért. Csak a szenvedést, a nyomorúságot látta belőle. Emlékszem, egy alkalommal néztünk ki az utcára. Szemben templom, vasárnap, s istentisztelet után dől ki a sok ember, köztük feltűnően sok fia­talember, egyetemi polgár. Charkovnak 2 főiskolája is volt. Mi úgy tréfá­ból megkérdeztük, hogy lehet az, hogy itt még annyi fiatalember, diák van, holott nálunk mind önként jelentkeztek a háborúba. „Hagyják, kérem a mi di­ákjainkat, amíg diákok, nihilisták, ha álláshoz jutnak, panamisták" - volt a válasza. Az életünk fokozatosan rosszabbodott. Az ellátás, a koszt mindig gyöngébb, az orvosi kezelés mindig hiányosabb, kötőszerek mindig piszkosabbak. Tete­jébe a főszesztra, egy vénkisasszony, minden módon iparkodott kellemetlen­kedni. Az ablakokat is beragasztották papírral, hogy ki ne láthassunk. Az em­berségesebb nővéreket leváltották, köztük a mienket is, az újak csak oroszul beszéltek, illetve nem is mertek hozzánk szólni, mert parancsot kaptak, hogy csak hivatalos ügyben szabad velünk beszélniök. Közben jöttek a hírek. Przmysl elesett. Én már elhittem. Sokan nem hitték el közülünk. Az utcán őrült öröm. A város kivilágítva, szól a zene, sustorog a tűzijáték, szikrázik a rakéta. Mi ülünk. Valami úgy megfekszi a kedélyünket. Azután az olasz hadüzenet. Reményünk már nem sok van. Hanem lassan különös hírek szállingóznak. Az orosz katonák suttognak, hogy a hadvezetőség ellopott mindent. Se fegyver, se muníció. A frontra vonuló századok fegyver nélkül vonulnak az utcákon. És jön a hír a mieink nagy technikai fölényéről. Én folyton az újságot bújom, és igyekszem az orosz tudásom növelni. Min­den őrrel szóba állok. „Mikor lesz béke ?" - ez a kérdésem mindig. Az őr, úgysem volt a fronton, retteg is tőle, nagyon szereti hallani a kérdést. És aztán beszél, beszél. Én jó, ha minden ötödik szavát megértem. De hallgatok és ta­nulok. Primitív emberek. Az egyik megkérdi tőlem, hogy mit imádok. „Az Is­tent." „Hát nektek is van Istenetek, én azt hittem, hogy kígyót imádtok." Sok ilyen kérdés. 1915 májusában már jönnek a hírek a mi sikereinkről. Jön a sok orosz sebe­sült, bennünket kiküldenek a kórházból. Szétesik a társaságunk. Búcsúzunk. Sohasem fájt úgy a búcsú, mint most. Lábom úgy-ahogy begyógyult, a mankókat továbbadtam.Olyan különös volt négy hónap múltával újra két lábon tanulni. A kórházból elvittek Alcsev­szkojeba, a Don-vidékre. Hatalmas vasművek, 10-15.000 munkás. Ritka ter­mészeti kincsekkel megáldott a Don-vidék[nek] ez a kerülete. Csupa szénbá­nya és vashámor. Mi egyelőre a faluban, egy kis házban laktunk. A régi társaságból csak ket­ten maradtunk. Návai kollégám meg én. Ő jobbra bicegett, én balra. Hamar meggyarapodott a társaság. 82-es székely önkéntesek, többnyire tanítók csat­lakoztak hozzánk vagy tízen. 17

Next

/
Thumbnails
Contents