Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Nem lelkesedett a háborúért. Csak a szenvedést, a nyomorúságot látta belőle. Emlékszem, egy alkalommal néztünk ki az utcára. Szemben templom, vasárnap, s istentisztelet után dől ki a sok ember, köztük feltűnően sok fiatalember, egyetemi polgár. Charkovnak 2 főiskolája is volt. Mi úgy tréfából megkérdeztük, hogy lehet az, hogy itt még annyi fiatalember, diák van, holott nálunk mind önként jelentkeztek a háborúba. „Hagyják, kérem a mi diákjainkat, amíg diákok, nihilisták, ha álláshoz jutnak, panamisták" - volt a válasza. Az életünk fokozatosan rosszabbodott. Az ellátás, a koszt mindig gyöngébb, az orvosi kezelés mindig hiányosabb, kötőszerek mindig piszkosabbak. Tetejébe a főszesztra, egy vénkisasszony, minden módon iparkodott kellemetlenkedni. Az ablakokat is beragasztották papírral, hogy ki ne láthassunk. Az emberségesebb nővéreket leváltották, köztük a mienket is, az újak csak oroszul beszéltek, illetve nem is mertek hozzánk szólni, mert parancsot kaptak, hogy csak hivatalos ügyben szabad velünk beszélniök. Közben jöttek a hírek. Przmysl elesett. Én már elhittem. Sokan nem hitték el közülünk. Az utcán őrült öröm. A város kivilágítva, szól a zene, sustorog a tűzijáték, szikrázik a rakéta. Mi ülünk. Valami úgy megfekszi a kedélyünket. Azután az olasz hadüzenet. Reményünk már nem sok van. Hanem lassan különös hírek szállingóznak. Az orosz katonák suttognak, hogy a hadvezetőség ellopott mindent. Se fegyver, se muníció. A frontra vonuló századok fegyver nélkül vonulnak az utcákon. És jön a hír a mieink nagy technikai fölényéről. Én folyton az újságot bújom, és igyekszem az orosz tudásom növelni. Minden őrrel szóba állok. „Mikor lesz béke ?" - ez a kérdésem mindig. Az őr, úgysem volt a fronton, retteg is tőle, nagyon szereti hallani a kérdést. És aztán beszél, beszél. Én jó, ha minden ötödik szavát megértem. De hallgatok és tanulok. Primitív emberek. Az egyik megkérdi tőlem, hogy mit imádok. „Az Istent." „Hát nektek is van Istenetek, én azt hittem, hogy kígyót imádtok." Sok ilyen kérdés. 1915 májusában már jönnek a hírek a mi sikereinkről. Jön a sok orosz sebesült, bennünket kiküldenek a kórházból. Szétesik a társaságunk. Búcsúzunk. Sohasem fájt úgy a búcsú, mint most. Lábom úgy-ahogy begyógyult, a mankókat továbbadtam.Olyan különös volt négy hónap múltával újra két lábon tanulni. A kórházból elvittek Alcsevszkojeba, a Don-vidékre. Hatalmas vasművek, 10-15.000 munkás. Ritka természeti kincsekkel megáldott a Don-vidék[nek] ez a kerülete. Csupa szénbánya és vashámor. Mi egyelőre a faluban, egy kis házban laktunk. A régi társaságból csak ketten maradtunk. Návai kollégám meg én. Ő jobbra bicegett, én balra. Hamar meggyarapodott a társaság. 82-es székely önkéntesek, többnyire tanítók csatlakoztak hozzánk vagy tízen. 17