Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

kérnek. Biztatnak, hogy csak dobjunk le nekik pénzt. Ledobunk 5 centet, olyan nagy, mint a mi 10 filléresünk, utánaugrik egy maláj. Pár másodpercig a víz alatt van, feljön, és kezében a 10 cent. Nem tudtam eldönteni, hogy a fenékről hozta-e föl, mert hajónk mélyen járó, vagy süllyedésében kapta-e el. Jöttek a kereskedők, kagylót, csigát, korallt, kis majmokat árultak. Vettek is belőlük. A városba nem volt kedvem bemenni, mert roppant meleg volt. Mint­egy 1 1/2 fokra voltunk az egyenlítőtől. Ez volt utunk legdélibb pontja. Ezután a Malakka-szorosban sok sziget és világítótorony közt vezetett utunk. Az egyik különösen poétikus volt. Egy ma­gános sziklán emelkedett karcsún, nyúlánkan, hófehérre meszelve. A tövében kis ház, körülötte pálmák, acélszürke víz, háttérben elmosódó partvonal. Nemsokára az Indiai-óceánon vagyunk. A szél erősödik, egész kellemes a fedélzeten a tartózkodás. Delfinek jönnek, öten, hatan, óra hosszat követik a hajót, pontosan vonalban, egyszerre ugranak ki a vízből, mintegy parancs­szóra. Pár nap múlva Ceylon szigetéhez érünk. Délen megkerüljük, messziről nagy sürgés-forgás a parton, talán gyöngyhalászok. Messzilátónk nincs, csak gon­doljuk. Messze kimerészkedik a tengerre egy szingaléz kettős csónakjával, a nagyobbikban tartózkodik, s a kisebbik csak úszó, amely tán 2 méternyire van oldalt, fával mereven a nagyobbikhoz kötve, ezen a vitorla. Meglehetősen sta­bil lehet. Hamarosan elérjük Colombo kikötőjét, a Távol-Kelet felé haladó hajózás legfontosabb szénállomását. A kikötő emberkéz munkája, hatalmas hullámtö­rők a tengeren, majdnem félkör alakban, a bejárat előtt egy védőgát. Az öböl­ben hajó hajó mellett, szenet vesz. Több angol hadihajó horgonyra kötve. De­reglyéken hozzák a szenet, megnyitják a hajó oldalát, s amin legjobban csodálkoztam, teljesen primitív módon, kosarakban adogatják föl négy-öt lép­csőn át a több ezer métermázsa szenet. Szingaléz munkások, egészen sötét bő­rűek, csak a derekukon van egy kis ruha, kora reggeltől késő estig emelgetik a nehéz kosarakat. Délben az ebéd. Egy nagy levélen egy kis rizs. A hajószakács megsajnálta őket, s kötélen leengedett egy egész bogrács töpörtőt. Annyi volt benne, hogy kényelmesen jóllakhatott volna az egész társaság, ha rendesen szétosztják. De amint meglátták, mind odarohantak, egymást lökdöstek, ma­rokkal nyúkáltak bele, ordítoztak egymásra, egyszer csak megbillent az egész bogrács, s az egész tartalma beleveszett a tengerbe. Akkor álltak, s néztek csöndesen egymásra. Nem így vagyunk gyakran az élet tülekedésében? Öt napig álltunk itt. Az angol kormányzó megengedte, hogy mindennap pár száz ember bemehessen a városba, de csak a szövetségesek, a csehek. Bosz­szantott a dolog. De volt egy felvidéki ismerősöm, aki szerzett egy igazol­ványt, mint kassai illetőségűnek. így juthattam csak be a városba. A parton nagy ötemeletes hotelek, kereskedőházak. Vettem mindjárt teát, és beváltot­tam pár dollárt rúpiára (indiai pénzegység). Az utcán sok a riksa. Az egyik 68

Next

/
Thumbnails
Contents