Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

kérnek. Biztatnak, hogy csak dobjunk le nekik pénzt. Ledobunk 5 centet, olyan nagy, mint a mi 10 filléresünk, utánaugrik egy maláj. Pár másodpercig a víz alatt van, feljön, és kezében a 10 cent. Nem tudtam eldönteni, hogy a fenékről hozta-e föl, mert hajónk mélyen járó, vagy süllyedésében kapta-e el. Jöttek a kereskedők, kagylót, csigát, korallt, kis majmokat árultak. Vettek is belőlük. A városba nem volt kedvem bemenni, mert roppant meleg volt. Mintegy 1 1/2 fokra voltunk az egyenlítőtől. Ez volt utunk legdélibb pontja. Ezután a Malakka-szorosban sok sziget és világítótorony közt vezetett utunk. Az egyik különösen poétikus volt. Egy magános sziklán emelkedett karcsún, nyúlánkan, hófehérre meszelve. A tövében kis ház, körülötte pálmák, acélszürke víz, háttérben elmosódó partvonal. Nemsokára az Indiai-óceánon vagyunk. A szél erősödik, egész kellemes a fedélzeten a tartózkodás. Delfinek jönnek, öten, hatan, óra hosszat követik a hajót, pontosan vonalban, egyszerre ugranak ki a vízből, mintegy parancsszóra. Pár nap múlva Ceylon szigetéhez érünk. Délen megkerüljük, messziről nagy sürgés-forgás a parton, talán gyöngyhalászok. Messzilátónk nincs, csak gondoljuk. Messze kimerészkedik a tengerre egy szingaléz kettős csónakjával, a nagyobbikban tartózkodik, s a kisebbik csak úszó, amely tán 2 méternyire van oldalt, fával mereven a nagyobbikhoz kötve, ezen a vitorla. Meglehetősen stabil lehet. Hamarosan elérjük Colombo kikötőjét, a Távol-Kelet felé haladó hajózás legfontosabb szénállomását. A kikötő emberkéz munkája, hatalmas hullámtörők a tengeren, majdnem félkör alakban, a bejárat előtt egy védőgát. Az öbölben hajó hajó mellett, szenet vesz. Több angol hadihajó horgonyra kötve. Dereglyéken hozzák a szenet, megnyitják a hajó oldalát, s amin legjobban csodálkoztam, teljesen primitív módon, kosarakban adogatják föl négy-öt lépcsőn át a több ezer métermázsa szenet. Szingaléz munkások, egészen sötét bőrűek, csak a derekukon van egy kis ruha, kora reggeltől késő estig emelgetik a nehéz kosarakat. Délben az ebéd. Egy nagy levélen egy kis rizs. A hajószakács megsajnálta őket, s kötélen leengedett egy egész bogrács töpörtőt. Annyi volt benne, hogy kényelmesen jóllakhatott volna az egész társaság, ha rendesen szétosztják. De amint meglátták, mind odarohantak, egymást lökdöstek, marokkal nyúkáltak bele, ordítoztak egymásra, egyszer csak megbillent az egész bogrács, s az egész tartalma beleveszett a tengerbe. Akkor álltak, s néztek csöndesen egymásra. Nem így vagyunk gyakran az élet tülekedésében? Öt napig álltunk itt. Az angol kormányzó megengedte, hogy mindennap pár száz ember bemehessen a városba, de csak a szövetségesek, a csehek. Boszszantott a dolog. De volt egy felvidéki ismerősöm, aki szerzett egy igazolványt, mint kassai illetőségűnek. így juthattam csak be a városba. A parton nagy ötemeletes hotelek, kereskedőházak. Vettem mindjárt teát, és beváltottam pár dollárt rúpiára (indiai pénzegység). Az utcán sok a riksa. Az egyik 68