Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

ban, hogy egy szurtos kínai atyafi meg nem húzza a kabátot, és kérdi: „Uram, van jened?" „Ha van, add el, ha nincs vegyél." Felhívás a valutázásra. A legközelebbi kapusarok alatt kész az üzlet. A nyílt utcán nem merik, mert az orosz rendőr elveri őket alaposan. Én sokáig azt hittem, hogy ezek az alakok a maguk zsebére kereskednek; később kisült, hogy ezek olyan zugbankárok ügynökei. A valutázásom alkalmával szükségem volt 25 db mexicói dollárra, mert az ügyfelem ragaszkodott, hogy az említett pénznemben fizessek. A nagyobb bankokban nem kaptam. Jön egy ismerősöm, s ajánl nekem egy ilyen zugbankárt. Elindulunk a kínai negyedbe, az egyik sikátorból ki, a másikba be. Egyik kapu alatt találtam egy kínai írástudót, aki nagy komolysággal pingálta ecsettel a szerződéseket, leveleket írt stb. Végre odaérünk a bankárhoz. Kísérőm kijelenti, hogy megbízható vagyok. Megkínál teával, s kérdi, mit akarok. Elmondom jövetelem célját, megkötjük az üzletet. Erre fölkel, akkor látom, hogy a pénzesládán ül. Jó masszív keményfa láda, erős vasalással, szép díszítéssel. Tényleg úgy nézett ki, mint egy Mammon-szobor. De nem volt nála elég mexicói dollár. Erre szól valamit a segédjének, az eltűnik. Nemsokára jönnek azok a szurtos kínai alakok az utcáról. Egyik elővesz 3, a másik 4 db mexicói dollárt, akkor láttam, hogy azok mind a bankár ügynökei. Elnézem szokásaikat. Elmegyek színházukba. Fojtó levegő, már délután 2kor kezdődnek az előadások, tartanak reggelig. A színpad nyitott, függöny nincs. A jobb oldali ajtón bejönnek a szereplők, a bal oldalin távoznak. Gongütés jelzi a jelenet kezdetét. Van ott szerelmi jelenet, akrobatamutatvány, kínai hőskorból jelenetek, összefüggés nélkül, szakadatlanul egymás után. Közben szól a zene. Főszerep a cintányéré, s valamilyen egyhúros hangszeré, rettenetesen nyivákoló hangja van. A zenészek a háttérben, a színpad falánál ülnek. A színészek álarcban jönnek, hősök nagy szakállal, a női szerepeket is férfiak adják, ülök az előadáson, mellettem kínai szomszédaim állandóan kérdik: ugye szép, ugye szép? Az előadás alatt szolgálják föl a teát; a vendégek szürcsölgetnek, s ropogtatják a tökmagot, héját köpködik a földre. A karzatokról hull a tökmaghéj a földszintre, senki ezen meg nem ütközik. Reggel felé már ujjnyi vastagon fedi a padlót a tökmaghéj. Majd egy óráig néztem az előadást. De már elég volt. Szomszédaim csodálkoztak, hogy ilyen hamar meguntam a műélvezetet. Én pedig örültem, hogy künn voltam az Isten szabad ege alatt. A japánok meglehetősen fennsőbbséggel viselkedtek a kínaiakkal szemben. Hatalmas hadsereg mögöttük, nehéz hadihajó az öbölben, mindenütt a japán zászló. Éltek pár ezren a városban. Nagyobbára kereskedők. A férfiak, nők egyaránt többnyire kimonóban járnak, derekukon övvel átkötve. Harisnyájuk bokáig ér, ha sietnek, kilátszik csupasz térdük és lábszáruk. Járásuk nehézkes, ezt főleg a lehetetlen fapapucsoknak köszönhetik, amelynek alján keresztben 59