Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

állomásra. Az állomáson kozákok fogadnak, egyelőre csendben. Elindul a menet a tábor felé. Át kell haladnunk a városon. Elég hosszú az út, 3—4 km, s mivel sok köztünk a beteg, akik lassan mennek, a sor nagyon elnyúlt. Egyszer csak, amint a városon haladunk át, egyik mellékutcában gyanús mozgolódást veszünk észre. Egyesek szaladnak, mások elesnek, mások viszont védve tartják kezüket a fejük fölé. Közelebb jőve látjuk, hogy egy csomó kozák üti, veri a hadifoglyokat, egyik másik kardlappal, a többi nogajkával. Vissza nem fordulhattunk, mert hátunk mögött, oldalt kozákok. At kellett mennünk ezen a megbántáson is. Előttem 30 lépésre egy szegény ember megállt, az egyik kozák kardlappal veri a fejét, csak úgy piroslik a vére. Én sem éreztem valami jól magam, de mentem, jöjjön, aminek jönnie kell. Mellettem egy fiatalember nekirugaszkodott, át akart szaladni a kozákok során. Erre a legtöbben ez után vetették magukat, így én elég olcsón megszabadultam, csak a hátamra kaptam párat nogajkával. Panaszra mentünk az ott is állomásozó japán csapatok parancsnokságához, de már az ütéseket le nem szedte rólunk senki. A táborba érve beküldenek egy üres barakkba. Jéghideg. Egész éjjel sétálunk a tűrhetetlen hideg miatt. Pénzem nincs, koszt rossz, munka után kell nézni. Elmegyünk a városba, találkozunk földiekkel, akik az ottani földrajzi társaságnál voltak alkalmazásban. Érdeklődünk, kaphatnánk-e valami munkát. A társaság vezetője vállalkozó szellemű ember volt. Mivel a háború folyamán az iskolák fölszerelése tönkrement, arra gondolt, hogy a hadifoglyok segélyével sikerülni fog természetrajzi praeparatumokat előállítani, s ezeket könnyen értékesítheti. Ehhez a munkához preparatorokat keresett. Én semmit sem értettem az ügyhöz, mert matematikus vagyok, hanem a táborban jelentkezett két tanár, hogy ők ehhez értenek. Erre én kértem őket, hogy vigyenek magukkal, mint kisegítőt. Meg is tették. Beállítottunk 4-en a munkahelyre: 2 mester, két kisegítő. Az oroszok, mielőtt véglegesen alkalmaztak volna, először látni akarták a próbamunkákat. Adtak egy nyulat. Csináljunk belőle akármit. A mesterek határoztak, hogy kitömjük. Mi kisegítők nemigen véleményezhettünk, hanem csak vártuk, mi lesz az eredmény, mert a mesterek képességeibe vetett hitünk hamar megrendült. Megkezdődött a tömés. Megnyúztuk a nyulat, a húsát félretettem, mert én lettem a társaság szakácsa. Készül a tömés. A mester megcsinálja a vázat, agyagból megformálja a fejet. De midőn a fejbőrt ráhúzza, a nyúlfej valamiképp macskához hasonlított. Újra javítja, még mindig macska. Mi már humorosan fogtuk fel a dolgot. A terem egyik végébe álltunk, s onnan kiabáltunk: „Macska, még mindig macska." Erre a mester megdühödött, földhöz vágta a nyulat, hogy lapos lett a feje, mint egy kacsának. Jött érdeklődni az orosz. Azzal fogadtuk, hogy a bőr rossz volt, hiszen fagyva kaptuk. Ki tudja, mióta hevert szegény nyúl a piacon. Erre a másik 45