Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

is körülállják páran, veszekednek, zörög a mérleg, számolják a pénzt. Közben hangzik: „Goszpod pomiluj, Goszpod pomiluj". A teafőzőnél egy csomó hadifogoly alsóruhában. Mellettem egy orosz katona. Magyarázza, hogy a csendőr gyáva alak, azért imádkozik, hogy ki ne vigyék a frontra. Hajnalban indulunk tovább. Ismerős állomások: Penza, Szizrán, Ural hegyvidéke. Szép fenyvesek között kanyarog vonatunk. Cseljabinszk, határállomás Európa és Ázsia között. A kép a régi. Hadba vonuló katonák, kereskedők, lovkások, kétes existenciák. Az üzleteknél állandó veszekedés a pénzváltás nehézségei miatt. Az orosz állam megengedte, hogy a hadikölcsönök lejárt és be nem váltott szelvényei vásárló értékkel bírjanak. El lehet képzelni a zavart. Mindenféle címletek, hamisítványok, le nem járt szelvények csak növelték a forgalomban a nehézségeket. Lassan hidegre fordult az idő. Néztünk ki az ablakon, személyszállító kocsin mentünk a végtelen szibériai síkon. Nagy távolságban egy-egy kis község, nyomorúságos házak. Pedig minő termékeny, őserejű föld ez a Szibéria. Omszkban huzamosabb ideig álltunk, és az itt székelő svéd vöröskeresztes bizottságtól ruhákat kaptunk. Egy régi német waffenrockot kaptam, hozzá fekete nadrágot. Mellette a régi 23-as sapkám, egész jól festettem. Közben ki-beszálltak az oroszok. Egyszer egy jókedvű társaság utazott velünk. Egész éjjel énekeltek. Egyik előénekelt egy 20-30 strófából álló verset, a refrént kórusban fújták. Aludni nem lehetett, így hát, jobb híján, mi is együtt fújtuk a nótát az oroszokkal. Egy más alkalommal egy jóképű magyar földművessel találkozom. „Honnan jön?" Archangelszk vidékéről, a Murman vasút építésétől." „Tudja kérem - folytatja -, csak azt sajnálom, hogy ha hazamegyek, a faluban senki sem hisz nekem. Mert én olyan vidéken jártam, ahol egyik helyen lebukott a nap, öt perc múlva már fölkelt. Higgye el az úr." Biztosítottam, hogy elhiszem, de otthon már bajosan hiszik el neki ugyanazt. Fenn járt a sarkkörnél. A vonathoz volt kapcsolva egy börtönvagon is, orosz specialitás, rácsos ablakokkal. Ezen vitték Szibériába a deportáltakat. A konvojok (kísérők) leugráltak az egyik kis állomáson, körülállták a börtönkocsit, s kezdődött a kiszállás. Olyan kísértetiesen csörögtek a láncok. (Kezük, lábuk össze volt láncolva). Szeptember vége felé járt az idő. Hideg volt már. Sokan, amint elfogták őket, nyári fehér ruhában és szalmakalapban voltak. Társadalmilag a legvegyesebbek. Csibész alakok, úrinők, fiatalok és öregek, mind szótlanul, megtörve egymás mellett. A sor végén egy törődött öreg, hosszú fehér hajjal, intelligens vonásokkal. Alig tudott menni. A konvojok durván lökdöstek előre. Mielőtt útjára, a legközelebbi fegyenctáborba indult volna a szomorú csapat, a konvojok vezetője hangosan figyelmeztette a deportáltakat, hogy [a] szökést meg ne kíséreljék, mert lelövik a szökni akarókat. Azután elindult a menet. Sokáig néztünk utánuk. A lánccsörgés hangzott még akkor is, midőn a legközelebbi fordulónál eltűntek. Ez is olyan látvány volt, ami úgy gondolkodóba 34