Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Közben azonban megismerkedtem az orosz felcserrel, segítettem munkájában, másoltam recepteket, s sikerült valahogy kivinnem, hogy mint munkaképtelen sebesültet a legközelebbi betegszállítmányba osztott be. Most másodszor is nagy hasznát vettem a sebesült lábamnak. Régi ismerőseimből már senki sem volt velem. Új arcok, új egyéniségek, új témakör. Talán szerencsém is volt, hogy új környezetbe kerültem, mert a régivel már úgyszólván gondolatokat is alig tudtunk cserélni, annyira ismertük már egymást. Moszkva környékére, egy kis pihenésre küldték a munkában megbetegedteket vagy rokkantakat. Orelban tartottunk pihenőt. Este érkeztünk egy kaszárnyába; szűk udvar, sötét szobák, túlzsúfoltság. Pár napig voltunk itt, de ez a pár nap is ízelítőt adott a városparancsnoknak, Molnár Viktor ezredesnek durvaságáról; neve után renegát, a renegátokat jellemző rosszindulattal régi honfitársaik iránt. Állandó povierka (sorakoztatás) az udvaron, s ha nem elég gyorsan sorakoztunk, jött az ütleg, vagy a pincébe való lezárás. Egészen megkönnyebbültünk, midőn Őreitől pár kilométerre lévő kis községbe mentünk pihenőre. Egy régi hambárban kaptunk helyet; augusztus vége felé járt az idő, az éjszakák nagyon hűvösek voltak. Az étkezés nagyon sovány volt. Üres leves, pár burgonyaszelettel. Pénzem már nemigen volt, elég sokat koplaltunk. Nem maradtunk itt sokáig. Egy reggel az őrünk jelenti, hogy délben indulunk Szibériába. Hogy hová, ő maga sem tudta. Összeszedtük a holminkat, s egy hideg, esős szeptemberi napon megindultunk Szibéria felé. Az állomás 11-12 km-re volt. Három óráig mentünk. Megindulásunk előtt megeredt az eső. Hűvös, őszi eső. Egész úton szakadt. Közben elmentünk a vasútvonal mellett. Fenn robogott a moszkvai gyors. Az étkezőkocsiból az ebéd után feketéző, szivarozó arcok bámultak ránk. Mi meg éhezve, fázva mentünk az esőben. Hogy irigyeltem azokat az utasokat! Pedig ki tudja, ma talán rosszabb sorsban járják az élet utait, mint akkor mi. Estefelé értünk a legközelebbi kis vasúti állomáshoz. Énrajtam még a hazai ún. leichte Schuhék (vászonborítású katonacipők) voltak, természetesen tökéletesen átáztam. Amint megérkeztem, leültem a mázsálóra, levetettem a cipőt, s szó szoros értelmében öntöttem ki a vizet belőlük. Pár egyszerű asszony sajnálkozott rajtunk; nemsokára a Moszkva felé haladó személyvonatba szálltunk. Pár órai út után Tulában leszálltunk. Bementünk a III. osztályú váróterembe. A vízforraló üsthöz tartottunk, mert erősen áthűltünk. Mivel csuromvizesek voltunk, hamar levetettük a felsőruhát, a vízforralóra borítottuk, s így szárítottuk. Aztán körülnéztünk. Sohasem felejtem el azt a képet. A váróterem egyik sarkában egy nagy szentkép, ikon, előtte gyertyatartó égő gyertyákkal, egy pap, aki egyházi ruhában valamilyen szertartást végez, talán vecsernyét mond. Az ikon előtt térdel pár szegény asszony, öregember, és egy csendőr. Hangosan imádkoznak „Goszpod pomiluj, Goszpod pomiluj". Háttérben egy levkás (kiskereskedő). A pulton kenyér, kolbász, vörös kaviár, hering stb., ezt 33