Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Később meghívtak hozzájuk; megismerkedtem náluk a falubeli intelligenciával, a tanítókkal, a nacsalnikkal, a csendőrség vezetőjével. Ennek az ismeretségnek nagy hasznát vettük később. Másnap reggel fölálltunk a piactéren. Láttam pár képet a rabszolgavásárokról; ami most következett, nagyon hasonlított hozzá. Elsősorban a gazdák válogatták ki a hadifoglyok közül az erősebbeket. Jöttek búsuló hadiözvegyek a jobbképüekért. A selejtese, se nem erős, se nem jóképű, kubikosnak került vasútépítésre. Én is ezek közé jutottam. A faluban az üres házakban helyeztek el. Szalmán feküdtünk. Hétfőn pihentünk. Kedden reggel már pitymallatkor fölkeltettek, s napföl[kel]tekor, reggel 4-kor már a munkahelyen voltunk. Szerszámaink ásó, kapa, két petrencerúd, arra szögezve pár deszka. Ezen vittük a kiásott földet a töltésre. A vállalkozó köbméterenként fizetett volna. Azonban sohasem tudtunk volna annyit dolgozni, amennyibe a mi ellátásunk került. Legalábbis [a] vállalkozó számítása szerint. Mivel a vállalkozó számítása szerint nem dolgoztunk eleget, mindjárt gyöngébb lett a menázsi. Harmadnap odaszól a szomszédom, Kvasz András, az első magyar röpülő: „Kamerád, ez sehogy se lesz jól. Hagyjuk abba a munkát." Énnekem sem kellett soká mondani, letettük az ásót, kapát, leültünk a fűre. Jön a munkafelügyelő. Ékes orosz szitkozódással, hogy miért nem dolgozunk. „Mert nem bírunk." No majd ő segít rajtunk. Vállunkat vonogattuk, de nem dolgoztunk. Láttuk előre, hogy ennek a munkának csak fizikai letörés lehet a vége. Ezután kimentünk még pár napig, de nem dolgoztunk. Nemsokára doni kozákok érkeztek, s már előre fenyegetett a felügyelő, hogy akkor lesz nekünk. Talán rosszul végződött volna a munkamegtagadás, ha nem ismertük volna a falu lelkészét, a bátyuskát. Másrészt az volt a szerencsém, hogy bokában át voltam lőve, s így joggal mondhattam, hogy nem bírom a nehéz munkát. Kvasz Andrásnak sérve volt. О is megúszta a dolgot. A végén már ki sem mentünk a munkahelyre, otthon maradtunk. Bejártam a községet, beszélgettem a lakókkal, hanem a kisorosz dialektust nem mindig értettem meg. Egy alkalommal tejet akartam vásárolni. Bemegyek az egyik házba, kérdezem van-e tej. „Nincs - volt a válasz -, a tehenek még nincsenek itthon." Tehén oroszul korova. Olyan különösen ejtette ki, hogy nem értettem meg. „Mi az a korova?" - kérdem. „Hát te nem láttál korovát." „Nem én, városi ember vagyok." Azt hittem, hogy valami gazdasági eszköz. Erre kiszalad és hívja a szomszédságot, s nagy nevetve mutogat rám: „Egy osztrák, aki nem látott még korovát." Restellem a dolgot, kérdem, hát mi az a korova? Erre szarvakat mutat és bőg hozzá. Mit volt [mit] tennem. Amint a német mondja, jó arcot a rossz játékhoz, s továbbmentem. Még sokáig hallottam mögöttem kacagásukat. Végre a vállalkozó megunta a dolgot, összeszedte a használhatatlan elemeket, betegeket, intelligens embereket, s beküldötte Jekaterinoszlávba, a katonai 30