Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

parancsnoksághoz. Jekaterinoszláv szép, nagy város, több mint 150.000 lakossal a Dnyeper partján. Tábor a hadifoglyok részére itt nem volt, hanem csak az átmenő hadifoglyok részére egy gyűjtőállomás, egy régi barakk a város szélén. A férőhely 500 ember, de voltak néha 1000-1200-an. Úgy feküdtek egymás mellett a padlón, mint a heringek, s még erre sem volt elég hely. Midőn megérkeztünk, túltömött volt a barakk. Én valamiképp egy irodában az asztal alatt tanyáztam, az asztalon már más, ügyesebb ember volt. Azután a rengeteg féreg, tetű, poloska undorító volt. Szegény hadifoglyok. Jöttek a munkáról betegen, nyomorultan, vashámorból csonkán, bányákból tüdőbetegen. Jöttek a román határról, a szökést kíséreltek, civilben, lehetetlen ruhákban. És ha valaki már eljutott a határ közelébe, azt úgy megfogta a szabadság levegője, hogy ha mindjárt félhalálra verték is a csendőrök, pár nap múlva újra próbálkozott. Sajnos, midőn én odaérkeztem, Románia megizente nekünk a hadat, s a román határon sem lehetett átmenni. Egyes munkahelyeken hihetetlenül embertelenül bántak a hadifoglyokkal. Különösen hírhedt volt Uruszov herceg, az orosz Vöröskereszt Egylet elnökének nagybirtoka, ahol egy embertelen intéző annyira verette a hadifoglyokat, hogy páran beleőrültek. Magam tanúja voltam, hogy egy német, aki egy hét előtt teljesen egészségesen ment ki a birtokra, egy hét múlva mint dühöngő őrült került vissza. S amikor megjelentek ezen birtokról munkásokért, rendesen cserkesz kozákok jöttek, akkor mintha kánya röpült volna csibék közé, mindenki bújt volna az intéző elől. Mert akire rámutatott, mennie kellett. A sebesültkórházakból is úgyszólván ruha nélkül küldték ki a gyógyult hadifoglyokat. Cipőjét majdnem mindenkitől elvették. így elúszott minden „fölösleges" ruhadarabom. Közben nagy tömegekben érkeztek hadifoglyok a Bruszilov féle offenzíva eredményeképpen. A felvételi irodában sok lett a munka, kerestek munkaerőt, s mivel már jól írtam oroszul, az irodában dolgoztam. Újabb szomorú tapasztalat. Itt láttam, hogy az eloláhosodás Erdélyben milyen erős lehetett a magyar impérium alatt is. Színmagyar nevek: Faragó, Szabó, s ha megszólítom magyarul a tulajdonosukat, a válasz: „Nustyu." így a hadifoglyok közös érintkező nyelvén, oroszul kérdeztem a szokásos adatokat. Ebédelni mindig a városba mentünk a katonai parancsnokság udvarára. Szegény Kvasz András! Milyen ügyes ember volt! Csinált fából, papírból kis aeroplánokat. Mindig a sor szélén haladt, s lóbálta a kis gépet. Jöttek kis orosz gyerekek mamájukkal vagy nevelőnővel, mindig sikerült egy-két üzletet csinálni. Hűen szétosztotta] a pénzt. Később elváltunk, nem tudom mi lett belőle; azt hallottam, hogy tífuszban halt meg. Az irodában nem volt maradásom. A lengyelekkel összevesztem, mert mindig a magyarokat írták ki a komisz munkahelyekre. Erre ők folyton súgtakbúgtak az oroszokkal, engem is szénbányába írtak ki munkára. Nem is hiszek én a lengyel-magyar barátságban. 31