Merk Zsuzsa (szerk.): Emlékkönyv a bajai múzeum 50 éves évfordulójára 1937-1987 - Bajai dolgozatok 6. (Baja, 1989)

Kőhegyi Mihály: A bajai múzeum szerepe Észak-Bácska régészeti kutatásában

földfal és a nem vízszintes fenék már önmagában is kétessé teszi az elképzelt, felmenő földfalat, hiszen a kemény, jó megtartású agyagos löszben semmi sem indokolja a jóval több munkát kívánó rézsűs oldalfal kiképzését. A hullámzó árokfenék pedig egyenesen értelmetlen lenne. Van azonban kétségtelen bizonyítékunk is arra, hogy itt közönséges árokkal van dolgunk.

Tudtuk ugyan eleve, hogy a temetőben bizonyos vallási szertartásokon túl (újabb temetés, a halottról történő megemlékezés) élet lényegében nem folyt, és ezért csak kevés hulladékanyagra számíthatunk. Árkainkat azonban ennek ellenére szorgosan átvizsgáltuk, s nem hiábavalóan. Az árok földjének vízszintes és függőleges metszésével tisztáztuk, hogy az eredetileg nyitott árkokat lassan-lassan iszapolta be egy-egy nagyobb esőzés. A csörgedező víz útján a magával hordott iszapot, felső fekete földet szépen nyomon lehetett követni néhány centis, vagy még ennél is vékonyabb rétegek egymásra rakódó sokaságában. Az árokból gyér késő szarmata-hun köri cserépanyag került elő, bizonyítva az árok és a sír egykorúságát, ami különben a szabályosan ismétlődő rendszeresség miatt ez ideig sem volt kétséges. Találtunk azután az árkokban állati csontokat is, közöttük néhány vékony falú, hengeres csontot, melyek a levegőre kerülve szinte szétporladtak. Nos, a földfal felépítéséhez elengedhetetlenül szükséges döngölés esetén a cserepek, de különösen az üreges csontok szilánkokra zúzódtak volna. Ezek a jelenségek azután egyértelműen meggyőztek bennünket arról, hogy a körkörös beásások kétségtelenül nyitott árkok voltak.

Sok adatot sikerült gyűjtenünk a koporsó alakjára vonatkozóan, s ezek alapján rekonstruálni tudtuk azt. A részletezés helyett itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a koporsót egyetlen rönkből faragták. A kívánt hosszúságúra levágott rönköt hosszában kettészelték, majd teknőszerűen kivájták. A halott és mellékleteinek elhelyezése után a két részt összeillesztették, majd S alakúra kovácsolt kapcsokkal lezárták. Ezért találtunk döntő többségében a sírok rövidebb oldalának közepén, a sírfenékre merőlegesen, de attól 10—15 centiméterrel magasabban, vágóélével a sír ellenkező, rövidebb oldalára néző egy-egy vaskapcsot. Ez a rönkkoporsó lezárására tökéletesen elegendőnek bizonyult. Két esetben sikerült megtalálnunk azt a négy, bárdolt gerendából összerótt, téglalap alakú alkalmatosságot, mellyel a meglehetősen nehéz koporsót a temetőbe kivitték. Ez amolyan Szentmihály-lova volt, csak lábak nélkül.

Említettük már, hogy a halmokat kivétel nélkül kirabolták, de a lapos sírok többsége is hasonló sorsra jutott. A rablás egy kerek, felül 1—2 m átmérőjű, lefelé fokozatosan keskenyedő, kútszerű aknával történt. Túlnyomó többségük akkor, amikor a koporsónak még tartása volt, és a belsejébe nem szivárgott föld. A rablók az itt már meglehetősen szűk akna alján betörték a koporsó fedelét, azután valamilyen gereblyeszerű hosszabb eszközzel az aknához tudták kotorni a kívánt tárgyakat. Általában a koponya és a medence közötti részen hatoltak be, itt remélték — joggal —- az őket érdeklő zsákmány (néha nemesfémek) legtöbbjét. A rablásnak ezzel a módjával elmozdították a csontváz egyes részeit, de a lábszárakat sokszor eredeti helyzetben találtuk. Gyakran előfordult,

45