Hajdók Imre - Kőhegyi Mihály: Nagybaracska földrajza és története 1848-ig - Bajai dolgozatok 2. (Baja, 1976)
II. Kőhegyi Mihály: Történelem - Vidékünk a török alatt
A pénteki imának ezt a jelentőségét a kortárs magyarok is jól ismerték.180 Szulejmán a megszállott Magyarország közigazgatását török belföldi minta szerint szervezte meg, a területi egységek és hivatalos személyek ugyanolyan rendjével, mint a birodalom belsejében volt szokásos.187 Kezdetben 25 szandzsákra osztották fel a területet. Később (Eger és Kanizsa eleste után) III. Murád az egész birodalmat ejaletekre, azaz helytartóságokra osztotta. Magyarországon 4 ejalet volt.188 A jelenlegi bajai járás területén három nahije (járás) osztozott: a bajai, zombori és szabadkai. Mindhárom a szegedi szandzsákhoz (kerület) tartozott, az pedig az egri elajetbe. A szegedi szandzsák Csongrád és Solt vármegyék déli részeire, valamint Bács és Bodrog egész területére kiterjedt. Élén a szegedi várban székelő bég állt. Ő volt a szandzsák katonai, kincstári és polgári kormányzója.180 A belső közigazgatás rendszerét már sokan és sokhelyütt megírták, így ennek részletes ismertetésétől bízvást eltekinthetünk. Röviden csak annyit jegyezzünk meg, hogy a török birodalomban a mohamedánok szent könyve, a Korán megállapítása szerint minden föld isten tulajdona. Az isteni tulajdon felett a szultán rendelkezett, aki a földbirtokok egy részét katonáinak, tisztviselőinek kiosztotta. A javadalom—birtok azonban nem adomány volt, mert a birtoktesteket zsold vagy fizetés helyett, annak fejében kapták s mindig ideiglenesen — lényegében tehát a szolgálati bér és a szolgálat folyamán felmerült kiadások fedezésére kerültek kiosztásra.100 Ebből a rendszerből egyenesen következett, hogy a török birtokának jövőjével mit sem törődött, nem épített, nem ültetett s nem javított semmit; csak minél több hasznot igyekezett kizsarolni abból. A vezéreket, parancsnokokat állandóan cserélték, néhány év múlva a birodalom távoli tartományába vezényelték szolgálattételre. Magyarországon különösen helyén voll az a mondás, amellyel az egykori állapotokat maguk a törökök jellemezték: egész Törökországban nincs senki, aki nagyapja házát meg tudná mutatni. A megfogyott lakosság szomorú állapotát jól érzékelteti Verancsics Antal, a későbbi esztergomi érsek, aki 1553-ban Konstantinápolyba vezetett követséget és a Dunán lefelé hajózva vidékünket is érintette. Így ír: „Jóságos Isten! Mily szomorú képet mutatott az egykor legjobb és legtermékenyebb föld, milyen elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben, milyen ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember beszélte, hogy hajdanán, amikor még hazánk épségben állott, itt egy községben több lakó volt, mint amennyit most harmincban alig lehet találni. Mit szóljak a földig lerombolt városokról, melyeknek immár nevei is elenyésztek.”101 Verancsics kitűnően tudott szerbül, szokásaikat odahazulról ismerte,192 így leírása hiteles, — bár fogjuk látni — a viszonyok ennél bonyolultabbak, sokkal összetettebbek voltak. Az ország népének fogyása, gazdasági erejének hanyatlása ugyanis nem csak a török elfoglalta területekre volt jellemző. Már 1535-ben azt említik a felvidéki rendek, hogy néhol csak két vagy éppenséggel 5 65
