Hajdók Imre - Kőhegyi Mihály: Nagybaracska földrajza és története 1848-ig - Bajai dolgozatok 2. (Baja, 1976)
II. Kőhegyi Mihály: Történelem - Miről vallanak az anyakönyvek?
sertés. A falu egyetlen 2—3 év közötti tinója önmagáért beszél. Az eltitkolás mértékére vonatkozóan még feltételezéseink sem lehetnek, hiszen nem rendelkezünk közelkorú állatösszeírással. A baracskaiak állatállományának tartási körülményeire csak néhány közvetett adatunk van. Zömüket a Mohácsi-szigeten legeltették, melynek felszíne alacsonyabb volt a jobb parténál. A XIX. század végéig a Duna majdnem minden évben megjárta, csak a kiemelkedő hátak és halmok maradtak ilyenkor szárazon. A sziget tehát ártér volt és földművelésre alkalmatlan, de mégis a terület részbeni birtoklásával vált lehetővé a kiterjedt állattartás. A szigetet keletről határoló Baracskai-Duna már Baja alatt kiszakad a főmederből s a dél-bácskai, 90-es tengerszintfeletti magasságú terasz közvetlen közelében kanyarodik dél felé, A sziget 86—88 tszf. magasságú legnagyobb része Mohácsé volt, de keleti keskeny részén Szeremle, Bátmonostor, Baracska, Dávod és Hercegszántó osztozott. A szigeti ártér felszínének nagyobb része erdős bozót volt: a magasabb szinten makktermő tölgyesek, az alacsonyabb részeken vadfüves, sásas fűzfások váltakoztak nádasokkal és nyíltvízű tavak tükrével. Ahol a gyakori vízjárás a fákat meg nem ölte, vad és oltott gyümölcsfák díszlettek. Az 1825. évi kimutatásból tudjuk, hogy Baracskának 2021 hold makkos, 156 hold vegyes és füzes erdeje, 2810 hold nádas-sásas területe, valamint 808 holdnyi tava és erecskéje volt. A hatalmas fűzfás rétségben és az ezektől átszabdalt nádasokban a ménestől vagy a gulyától elszakadt jószág bizony napokig, hetekig kóborolhatott a rengetegben, mig ráakadtak. A XIX. század első felében a betyárvilág javakorát élte. A ló- és szarvasmarhalopás napirenden. A gonosztevők a méneseket és gulyákat megszalasztották, és a rablott jószágot elhajtották. Még az udvarokba és az istálókba is behatoltak. Reggelre hűlt helye volt a jószágnak, néha a vasas kocsinak és a lószerszámnak is. 1820 körül a rablók rémei voltak a vidéknek. A vármegye maga is közbelépett, s elrendelte megyeszerte való üldöztetésüket. Nem igen használt. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy a rablókkal a pásztorok összejátszottak. 1831-ben éppen ezért felállították a megyei csendbiztosi intézményt. A csendbiztosok mellé rendelt legénységet csetnikeknek hívták.63- Évtizedekig tartó harcba került, míg véget tudtak vetni az áldatlan állapotnak. A Mohács-szigeti apró, de tüzes lovakban a régi keleti eredetű magyar parasztlovat látjuk viszont. Ezek Baranyában és a Sárközben is általánosak voltak. „ ... serények, jó futók és kiállják a sarat, de mivel gazdáik kevés gondot fordítanak reájuk, megerőltetik és a csikókat így időnek előtte befogják, jobbára hitványok, aprók, görhesek” — írja egy korabeli megfigyelő.639 Ez az igénytelen és ridegen, nagyrészt szabad ég alatt nevelt ló a jó hajóvonó- és fuvarosló. A ridegtartás mellett valamikor az 1820—1840-es években térhettek át a félszilaj tartásra.6'’’0 A lovak értéke igen széles határok között váltakozik, a ló minőségétől, alakjától, korától és a piaci kereslettől függően. Általában 1800 és 1825 között egy felnőtt ló 40 forintot ért, egy kétéves csikó 14 forintot.6,11 208
