Hajdók Imre - Kőhegyi Mihály: Nagybaracska földrajza és története 1848-ig - Bajai dolgozatok 2. (Baja, 1976)
I. Hajdók Imre: Földrajz - Nagybaracska élővilága
Élővilágának mai képe hosszú, mondhatnánk negatív fejlődés eredménye, mely a kedvezőtlen környezeti behatásoknak tulajdonítható. A kultúrtájak térhódításával egy időben zsugorodott össze a vegetáció, az állatvilág faj és egyedszáma is. Ennek későbbi következménye az lett, hogy egyes növény és állatfajok részben, vagy teljesen eltűntek a tájról, helyt adva a kultúrnövényzetnek és a tervszerű állattartásnak. Az élővilág ismertetésénél nem célunk, hogy részletességre törekedjünk, inkább csak a táj növény- és állatvilágának jellemző képviselőire térünk ki kissé részletesebben. A növényzet az alföldi flóratartományba és ezen belül a Dunavidéki flórajáráshoz tartozik. Az állatvilág a közép-dunai faunakerület központi részén foglal helyet. A földrajzi, illetve talajtani okokból következően kialakult növénytakarót — mely községünket körülveszi — három részre kell bontanunk. a) A Mohácsi-sziget ártéri, illetve magasabb talajvízszintű terület növénytakarója. A szigetet az öntéstalaj és a magas talajvízszint miatt egészen a XX. századig dús növényzet borította. A növényvilág faj-és egyedszámban gazdag arculatát az említett időig, melyet a fennmaradt elnevezések is igazolnak, (Tölös—tölgyes, Nagyrét, Pocsolya stb.) ritkás aljnövényzettel bíró erdőség borította, kisebb-nagyobb erdei tisztásokkal tarkítva. A térszín mélyebb részein, melyet szinte állandóan magas belvíz borított a Duna vízszintingadozásától függően, vízi és síklápi vegetáció élt. Az erdőt alkotó fák közül a tölgy, szil, fűz és nyárfajok vegyesen fordultak elő a vegyeslombos erdő képét mutatva. A fűzfajok, elsősorban a kosárfűz, hosszú ideig alapját képezte a vesszőfonó iparnak. A legkülönbözőbb alakú kosarakat, kerítést, lészát fontak belőle, de ebből épült 1737-ben a templom, valamint kisebb épületek, házak és a szállítható hombárok is. Az aljnövényzetet vadalma, vadkörte, galagonya, szeder, csalánfélék és a nagyobb területeket borító pázsitfűfélék alkották, melyek viszont a legeltető állattartást segítették elő. Az egykori lefűződött morotvák — melyek ma már feltöltődtek — a vízi és síklápi vegetációt éltették; nád, káka, gyékényfajokkal. Ez természetesen nagy faj- és egyedszámú állatvilág létét biztosította. A terület részben a tervszerű, de inkább tervszerűtlen erdőirtás következtében nyerte el mai képét. Az erdőség nagy része eltűnt a tájról, és ma már csak foltjaiban található a szigeten. A jugoszláviai határnál Karapancsai erdő a neve. A szigeten, a községhez legközelebb eső jelentősebb folt a Tiser erdő, melyben az ősi formát ma már csak néhány facsoport képviseli. Az elegyes erdőt a már ősibb vegetációban is előforduló kocsányos, kocsánytalan tölgy, gyertyán, nyárfajok, szil, kőris és fűz alkotják. A mai állomány nagy részét a kitermelt öreg erdőrészlet helyére telepített fák képviselik. A tölgy, mely viszonylag nagy területeket borított (Tölös = tölgyes), egyedszámának pusztulásával egy időben megszűnt a makkgyűjtés is. A betelepített fajok közül a nyír, a fekete és erdei fenyő, valamint a szerszámfának is jól felhasználható amerikai 18
