P. Szojka Emese: Néprajzi csoportok Baja környékén. Vezető a Türr István Múzeum néprajzi állandó kiállításához (Baja, 1990)

A XVIII. században Érsekcsanád és Szeremle Sükösdhöz, valamint a szomszédos Kákony és Pandúr községekhez hasonlóan a Duna árterében helyezkedett el. Gazdálkodásuk fő ága az ártéri állattartás volt, de földet is műveltek. Lakóhelyüktől távolabb, a vizektől megkímélt homokhátsági magaslaton béreltek szántókat. A XIX. század elején a kalocsai érsek, a térség földesura, Érsekcsanád jobbágyait Sükösd, Pandúr és Kákony népével együtt - a nagyobb hasznot hajtó földművelés érdekében - feltelepítette a vizektől mentes magaslatra, ahol már korábban is voltak szállásaik. A Csanádiak új telephelyükön, a forgalmas Pest felé vezető út mentén fuvarozással és hajóvontatással foglalkoztak a gazdálkodás mellett. A szeremleiek nehezen és kevés sikerrel művelték határukat az állandó vízveszély miatt. A védőgátak megépüléséig a XIX. században elsősorban marhát és sertést tartottak, jelentős volt méhészetük. Szőlő és gyümölcs termesztésére a szomszédos községek határában és a szekcsőiektől béreltek földeket, túl a Dunán.

Mindkét falu népi kultúrája, a Tolna megyei Sárközhöz hasonlóan, a múlt század második felében teljesedett ki. Az ármentesítések következtében jelentős földterületekhez jutottak, szántóföldi gazdálkodásuk kiterjedtté vált, és az itt élők gyors meggazdagodásához vezetett.

Ebben a korszakban a módos gazdák magas kerítéssel körülvett, zárt udvarú, vakolatdíszes homlokzatú, több lakóhelyiségből álló házakat építettek. A szobák berendezése bajai, hartai és szekszárdi asztalosok készítette festett bútorokból állt. Néhány fazekasközpont cserépedényei a sárközi ízlés hatására váltak szingazdaggá: a Dunántúlon Siklósé, Mórágyé, Szekszárdé, vidékünkön Bajáé.

Kifinomult, árnyalatokban gazdag anyagi kultúrájuk legszembetűnőbb területe a textilművesség és a népviselet volt. A szövéstechnikában, a hímzések motívumkincsében és a díszítés elvében számos nyomot hagyott a baranyai és a bácskai délszláv néprajzi csoportokkal történő érintkezés. A szőtteseket az asszonyok állították elő kenderből és bolti pamutfonalból. Legvékonyabb anyaguk a pamutból és selyemszálból készült, szádaszerű bujavászon vagy bíbor volt. Ebből készültek az ünnepi ingvállak, ingek, alsószoknyák és az új asszony fejviseletéhez tartozó fátyol. E vászonféleség készítésének igazi hazája a Balkán, Magyarországon csak az itt élő délszláv népek és a velük érintkező magyarok körében honosodott meg tartósan. Szőtteseiket piros, kék, fekete színnel díszítették, alkalom és életkor szerint. Hímzőkultúrájuk magas fokon állt. Sokféle öltéstechnikát ismertek és alkalmaztak. Motívumaik több forrásból eredtek. A régi és az új parasztstílusok egyaránt felfedezhetők a XVIII. századig visszakövethető tárgyi emlékeken. Gyapjú- és selyemfonallal hímeztek főkötőket, ingvállujjakat, tekerődző bíborvégeket, jegykendőket, ágyneműket. A nők színgazdag, részleteiben más népcsoportokétól eltérő viseletben jártak. A múlt század végétől a toldott fodrú szoknyák