Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)
Bela Duranci: Nagy István Jugoszláviában
ta. Egy röpke szeánsz után, ide, aztán oda helyezgette a papírlapot, hunyorogva méricsgélte az eredményt, rintkán, s csak úgy mellékesen vetett pillantást a modellre, aztán hirtelen megfordult, letette a színeket, összecsapta a tenyerét: „kész!”. Utána megint következett a bús lecsitulás. Nagy István nem volt hajlamos a kompromisszumra, ezért egyre ritkábban tudott eleget tenni rendelőinek, és agilis feleségének — menedzserének. Néhány modellje gyakran elégedetlenkedett művészi látásmódjának durva igazságaival és elhagyták a szeánszot. Sokan nem tudták elviselni a művész éles. mélyreható és borongós tekintetét. Hatodik, vagy talán már a hetedik nyarat töltötte Bácskában, amikor megfestette a Petróczi család portréját. A fotelba belekényelmesedett testes asszonyt a festő nehezen viselte el. Az arcképet igen gyorsan elkészítette, s neve mellé 1934- et írt. Lehet, hogy azt is elhatározta, hogy ezt a személyt semmi áron nem akarja többé látni. Amikor viszont az öreg Petróczival találkozott, megszületett a tökéletes mű „Petróczi Antal”-t meleg és sötét tónusokkal házi köntösben örökítette meg: életkedvét vesztett fázékony öreg és gyanakvó tekintetű. Vele szemben magát a művészt képzelhetjük el, amikor az emberi erő végére ér. Ez két volt ember találkozása: az egyik már elfelejtette a maga emberségét, a másik pedig minden erőfeszítést megtesz, hogy visszahozza az alkotót, örökre megőrizze alakját, aki az ő számára, ki tudhatná miért közeli és kedves volt. És azután ... Nagy István többé nem látogat el Verbászra. Mariska egyedül bolyong a poros utakon, a végkimerülésig magával vonszolja a pasztell-köteget, amely az életet jelenti számára. Az utolsó hiteles emléket Bénis Simon, a szabadkai bank bácstopolyai kirendeltségének egykori főnöke őrizte meg. „1936 vagy 1937 nyarán, nagyon forró nyári nap volt, amikor egy idős, fáradt asszony nyitott be hozzám az irodába. Szerény szándékát, hogy a sok pasztellből és rajzból szeretne nekem egyet-kettőt eladni, azokkal a szavakkal igyekezett alátámasztani, hogy férje — művész, súlyos beteg, és kórházban van odaát Magyarországon. Sikerrel járt! Eladott nekem egy pasztellt, amely egy leányt ábrázol — azt ott a falon! Az asszony, amikor elköszönt, a következőket mondta: „őrizze ezt a képet — egy napon komoly értéke lesz!” És íme, betelje-62
