Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)
Aszalós Endre: Nagy István bajai időszaka
a kép dinamikáját, hogy az asztallap enyhén ívelő síkja az uralkodó mozgásirányt kissé átmetszi; ennek középpontját stabilizálja a szélesre, súlyosra alakított edény tömege. Ennél a példánál is jellemzőek Nagy István komponáló módszerének törvényszerűségei; a motívumok előre megtervezett szilárd belső váz mentén helyezkednek el, így a látványban rejlő és geometrikussá redukálható mozgásirányok nyernek megerősítést, hangsúlyozást a művész rendező akarata nyomán. Ennyiben konstruktív fogantatásúak a Mester érett művei, az egyes elemek ugyanakkor megmaradnak tapasztalati formák szintjén és egymáshoz viszonyítva mellérendelt jelentőséggel bírnak. Helyzetük a képsíkon azonban a teljes kompozíciós rend látens koordinátái által változtathatatlanul meghatározott. Az időszak közepén éri a Mestert az a megkésett elismerés, aminek értelmében 1934 augusztusában a Képzőművészek Üj Társasága (KÚT) törzstagjául választják. A fiatalabb nemzedék tagjai közül Barcsay Jenő tekinti példaképének Nagy Istvánt, ebben a korszakban azonban más művészekre hatástalan marad. Már említés történt arról, hogy stílusbeli többrétűség a jellemző ebben az időszakban; fő tendenciának mégis a jugoszláviai korszak eredményeinek folytatását tekinthetjük. A kisméretű pasztelleken igénytelen, keresetlen témák végsőkig leszűrt egyszerűséggel, eszköztelenül, de szuverén képi igénnyel követik Nagy István megnyugodott, kontemplatívvá szelídült pszichikai állapotát. Érdemes idéznünk két különböző kifejezéstartalmú 1930-as képét a kontinuitás éreztetésére. Egyik a Csavargók címet viseli. Valójában két, pádon ülő, támlára boruló figura az igénytelen téma, ahol síkba terítve, a „legnagyobb felületek törvényének” engedelmeskedve valósult meg az ábrázolás. A határozott, erőteljes kontúrokkal foltokba összefoglalt testtömegek formaismétlő jellege egyszerű dekoratív hatást is magában rejt, a homogén háttérnek mindössze jelenséget kísérő szerepe van. Egyszerűségében rokon szellemű, de egészen más pszichikai töltésű az ugyancsak jugoszláviai ,,Ház a dombon”. Elementáris erejű, egyedüllétet sugárzó hatása kétségtelen; lefelé ereszkedő belső vonalritmusát az égbolt mozgása is követi. Igénytelen, gyengéd motívumaival, redukált színeinek megtörtségével régi stílusú népdalaink pentatóniájára emlékeztet. Hasonló belső tartalmú, de a színek harmóniáját tekintve melegebb hangvételű az 1933 körüli Legelésző lovak. A tektonikát sejtető, összefoglaló vonalhálóval tagolt háromszögletű mezőkben keresetlen elrendezéssel, de a kompozíciós egyensúly szigorú megtartásával jelenik meg a három állatfigura. A magányosság, a közös 49
